Az élőket segítik a holtak

A Magyarországon kirobbant patológusbotrány kapcsán, amikor méltatlan módon, nem hűtőben, hanem a padlón helyezték el a halottakat, a hazai viszonyokra kérdezünk rá.

Kizártnak tartom, hogy Szlovákiában ilyen bánásmódban részesítenék az elhunytakat. Érsekújvárott a hűtőberendezés kapacitása elegendőnek bizonyul annál is inkább, mert csökken a kórházban elhunytak száma, s azoké is, akiknek boncolását a hozzátartozók megengedik. Az intézetben évi 700-750 halálesetet jegyzünk, a boncasztalra viszont alig százan kerülnek. A rendszerváltozás előtti években az elhunytak 90 százalékát boncoltuk.

A patológusok előtt nincs titok, ők látják csak igazán, megfelelő módon kezelték, vagy netán elkezelték a kollégák az egyik-másik beteget.

Ez valóban igaz, mi képesek vagyunk a hibás döntések leleplezésére.

Csak nem nagyon beszélnek róla. Aligha hihető ugyanis, hogy Szlovákiában félrekezelés következtében nem hal meg senki, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a kétes ügyek nem kerülnek nyilvánosságra.

Ebben is van némi igazság. Egyetlen kórházigazgató sem lelkesedne, ha a műhibák még azelőtt kerülnének nyilvánosságra, mielőtt lezárul a vizsgálat. Ezért is értek egyet az egészségügyi miniszter kezdeményezésével, aki az orvosok munkáját felülbíráló hivatal létesítését tervezi. A miénket is persze.

A miniszter szerint vissza kell adni a patológia becsületét és rangját. Míg Magyarországon drámai munkakörülményekről, megalázóan alacsony bérekről beszél a szakma, a hazai patológusok nem hallatják hangjukat.

A magam nevében beszélhetek csupán, s állítom, a lehetőségekhez képest elégedettek lehetünk. A legmagasabb bérkategória szerint díjaznak bennünket. Tudni kell, munkánk zömét nem a boncasztalnál végezzük, hanem a mikroszkóp mögött. Az elmúlt évekre a diagnosztika forradalma a jellemző, s ebből a patológia is kivette a részét. Néhány sejtből álló minta alapján nagy valószínűséggel képesek vagyunk felmérni, jelen van-e rákos daganat, vagy azt, hogy a sejtek utalnak-e egy rosszindulatú daganat jövőbeli kialakulásának lehetőségére.

Nem dicsekvésképpen mondom, de egy-egy betegség legyőzésében mi konkrét segítséget nyújtunk a sebészeknek, belgyógyászoknak. Mára bebizonyosodott az is: nem baj, ha a szakorvosok is értenek egy kicsit a munkánkhoz, hiszen ahhoz, hogy kérdéseket tegyenek fel egy-egy súlyos kórral, vagy annak gyanújával kapcsolatban, tudniuk kell, milyen módszerekkel erősíthető meg a diagnózis.

Valójában mivel foglalkozik a patológia?

A betegségekkel, főleg a morfológiai elváltozásaikkal. A szövetek és a sejtek vizsgálatával, szaknyelven a hisztológiával és citológiával. Tehát nem csupán a halál okának felderítésével, hanem egyre inkább az élők betegségeinek feltárásával és kilátásaival.

Vagyis nem igaz az a szakállas vicc, mely szerint a belgyógyász sokat tud, de alig tud segíteni, a sebész keveset tud, de mégis segít, a patológus mindent tud, de sajnos, későn...

Aforizmának nem rossz. A patológus rendszerint elsőként tudja meg, milyen a beteg állapota és azt is, milyenek a kilátásai.

Milyen a munka menete a patológián?

Az osztályokról és a rendelőkből érkező mintákat – olykor mákszemnyi, vagy lencsenagyságú, de akár néhány kilós daganatok – először szabad szemmel alaposan megvizsgáljuk, észrevételeinket lejegyezzük. A mintavétel és a bonyolult feldolgozás után mikroszkópos vizsgálat következik.

Milyen szöveteket vizsgál leggyakrabban az újvári kórház négy patológusa?

Mivel a 750 férőhelyes kórház több osztályán kezelik a betegeket, közülük tíznek klinikai státusa van, szövetekkel, szervekkel dolgozunk, ezreket érintik azon a diagnózisok, amelyekben otthonosan kell mozognunk. Komoly diagnosztikai döntéseket hozunk. A kollégák pontos, megbízható és – nem vegye senki nagyképűségnek–, „tévedhetetlen” válaszokat várnak tőlünk.

Ezzel az onkológiai diagnosztikára céloz?

Elsősorban arra, de másra is. A daganatkórtan valóban munkánk legfontosabb és legfelelősségteljesebb része, hiszen emberi sorsok függnek attól, hogy mit találunk. Nem mindig rosszindulatú a daganat, de nekünk azt is meg kell mondanunk, nem válhat-e azzá. Bár munkánk 80 százaléka rutinjellegű, a maradék 15-20 százalék esetében alapos ismeretanyagra és tapasztalatokra kell támaszkodnunk. Semmi sem fekete vagy fehér, gyakran az alig észlelhető árnyalatokra is oda kell figyelni. Ha végképp nem boldogulunk, – mert kár tagadni, előfordul, hogy négyünk tudása sem elegendő – konzultálunk az egyetemi munkahelyek szakembereivel, vagy akár a cseh kollégákkal is.

Mennyi idő alatt készül el egy-egy hisztológiai diagnózis?

Ha szükséges, műtét közben 10-12 perc alatt felállítjuk a főleg onkológiai szempontból fontos diagnózist. Pl. mell- vagy pajzsmirigydaganat esetében, vagy a méh és a petefészek betegségeinél, hiszen a műtőben a rák stádiumától függően kell nemcsak a beteg szervet, hanem a nyirokcsomókat is eltávolítani. Az esetek 80 százalékában 2-3 nap áll rendelkezésünkre, de gyakran egy nap is elég az eset lezárásához, bár ezt ritkán kérik tőlünk, ugyanis a kollégák tudják, hogy a pontosság fontosabb, mint a gyorsaság.

Beszélgetésünk elején említette, hogy általában keveset boncolnak.

Tevékenységünk lényege: a rendelkezésre álló eszközökkel, az említett biopsziás hisztológiával stb., elsősorban az élőket segítjük, de fontos a kórbonctani munka is. A kórházban elhunytaknak csak 10 százalékát boncoljuk, holott a fejlett országokban 20-25 százalékos az arány. Tudatosítani kell: amellett, hogy ügyelünk a halott méltóságának megőrzésére, a boncolással ellenőrizhetjük az egészségügyi gondoskodás minőségét is. Ha történnek is tévedések, nem feltétlenül kell nagydobra verni. A kezelő orvosok okulása a cél. Van diagnózis, amely eltér a megszokottól, számos kérdést vet fel a szakorvosban, bennünk. S éppen azért, nehogy vád érjen bennünket, hogy védjük a kollégákat, egymást, az intézetet, a kétes boncolási leleteket, jelentéseket nem a kórházban, hanem a miniszter által szorgalmazott egészségügyi felügyeleti hivatalban értékelik majd. Egészen biztos, hogy a jobb munka az élőket segíti.

Néha úgy tűnik, hogy a gyászolók félnek a boncolástól.

Az egyértelmű kóroknál - agyvérzés, szívinfarktus, rák-, mi sem tartjuk indokoltnak a boncolást, mert felesleges költséget jelent az egészségbiztosítónak. Tény viszont, hogy sok esetben a boncolás a hozzátartozók számára fontos információkat tár fel, sőt, esetleg életmódváltozásra serkentheti őket.

Ezt hogy értsük?

Nem kell hangsúlyoznom, hogy mennyire egészségtelenül élünk. Ez alól én sem voltam kivétel, de az is igaz, a sok-sok betegség láttán lassan változtattam szokásaimon. Nagy csodálója vagyok annak a görög eszmei hagyatéknak, amely a test és a lélek egyensúlyának fontosságára figyelmeztet. Megtalálható benne a meden agan – mindent mértékkel – fogalom, és közelinek érzem Epikurosz hedonista filozófiáját is. Tényleg élni, nem csupán éldegélni kell igyekezni. Nem kell tilalomfákat állítani, viszont a mértékletességet szem előtt kell tartani. Időnként meg lehet szegni a szabályokat, ha utána „önmegtartóztatjuk” magunkat.

Mivel teszünk magunkban leginkább kárt?

Ha magas a kalóriabevitel, de kevés a leadás, ha rosszul párosítjuk az élelmiszereket. Ha nem gondolunk arra, hogy a cukor fehér méreg. Ha megfeledkezünk arról, hogy a falánkság a hét főbűn egyike, ha a káros étkekhez alkoholfogyasztás is társul. Szó sincs teljes absztinenciáról, hiszen az alkohol élvezeti szer, de napi fogyasztásra nem alkalmas. Aki ital nélkül „szürkének” érzi az életét, az se igyon 2-3 decinél több bort.

Azt ugye elismeri, hogy a fogyasztói élet csábítóbb, mint a fegyelmezett?

Nem kell bedőlni a csábításnak, mindenki hallgasson a józan eszére, és lelki nyugalmára. Észre kellene venni és élvezni kellene az élet apró örömeit, örülni kellene az illatozó virágoknak, a napsütésnek. Huszonhat éves orvosi pályafutásom mondatja velem: a boldogságtól nem kell feltétlenül ordítani. A felnőttek felelőtlenségét az utódok sínylik meg. Tudom, miről beszélek, a feleségem gyermekorvos. Jobban oda kellene figyelnünk arra, mit eszünk, milyen vizet iszunk, milyen levegőt lélegzünk. Nagykéren élek, kertészkedem, megtanultam, hogy kímélőbb módszerekkel is meg lehet védeni a gyümölcs-, burgonya-, zöldségtermést.

Kiegyensúlyozottnak, elégedettnek tűnik.

A látszat nem csal. Egészségesen élek, pozitívan gondolkodom, sokat mozgok, karban tartom nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is. Szerintem hamarosan javulni fog az egészségügy helyzete, az uniós csatlakozással pedig sokunk álma vált valóra. A munkámat érdekesnek tartom, szakmailag kielégít, örömömet lelem a lányomban, aki a nyomdokaimba lépett, szintén patológus. És hamarosan nagyapa leszek. Ez bizony boldogít.