Az aerobik nem smakkol, a jóga annál inkább

„Várj egy picit – mondja –, épp végez a fodrászom.” Kétgyerekes anyaként is ad magára – küllemben és belül is fiatal maradt. Gyönyörű még mindig, mint egykor, amikor naponta kifutott a jégre. Bomlottak érte a fiúk, jegesek és rajongók – esélytelenül. Tizennyolc évesen, amikor egy félszeg puszit kapott jeges partnerétől, eldőlt, hogy Tóth Attila lesz élete párja is.

Budapesti otthonukban nagy a felfordulás, nemrég tértek vissza külföldről. Legjobb helyezésük egy világ- és Európa-bajnoki 4. hely (1989), az 1988-as calgaryi, majd a lillehameri olimpián 7. voltak. „Azután, hogy befejeztük az aktív versenyzést, mindketten tanítottunk, volt egy jégiskolánk, amit most, hogy hazajöttünk, én folytatok – árulta el Klári. – Attila kilencvenhárom márciusában kezdett el dolgozni, végzettségének megfelelően egy szállodában, s ott egy jó kis társasággal megalakított egy hokicsapatot. Ez a csapat a mai napig létezik, így most, hogy hazajöttünk, heti egy alkalommal Attila is megint kijár, késő este fél tizenegykor.” Maradt hát a koricipő, csak kicsit más lett...

„A koriban az a rossz, hogy nagyon sok időt töltünk a jégen, s nem sikerül mellette megtanulni más sportágat. Futni, mondjuk kell, az erőnlét miatt, a balett kötelező, de se teniszezni, se mást nem tanulsz. Kinttartózkodásunk során is jártunk nyaranta vízitúrázni, szívesen adjuk a fejünket bármi hasonlóra. De olyan sportágak, amilyeneket kiöregedő élsportolók szoktak végezni, azok nálunk nem menők. Az, amit mi ott megtanulunk, a lazaság, a jó balanszírozás, azt nem lehet korhatár nélkül más sportágban folytatni. Legalábbis én ezt tartottam a legnehezebbnek. Próbálkoztam az aerobikkal, de annyira monoton és másfajta mozgás, hogy nem smakkolt. Én soha nem voltam erőember, nem súlyzóztam a konditeremben, bár voltak ilyen foglalkozások, de ez nem az én világom. A tánc szárazon is közel áll hozzám, de ilyesmi nem akadt, így jégen tanítottam.”

Jógázni Amszterdamban kezdett. „Kipróbáltam többfélét, míg eljutottam ahhoz a formához, amit ma legszívesebben végzek. Kezdettől fogva meg tudom csinálni a gyakorlatokat. Nem veszett kárba az a 18 év, amit a jégen töltöttem. Ráadásul a gyerekek mellett is meg tudtam oldani. Kinn iskolába, óvodába vittem őket, tíz körül értem vissza, fél három körül indultam értük. Szűk négy és fél órám volt arra, hogy mindent elvégezzek – főzés, takarítás, szülői önkéntes munka, értsd kirándulások és hasonlók. Háromtól tanult az iskolás gyerek, aztán vittem mindkettőt sportfoglalkozásra. Nem mondom, hogy agyon hajszoltam magam, de volt mit csinálnom.”

Budapesten mindkét gyerkőc korcsolyázott, nagylányuk ezt imádta, ő táncos, kreatív, sőt ügyesen lovagol. Máté, aki nagyon sportos alkat, utálta a jeget. Ő nagy focirajongó. Lehet, hogy egyszer majd a válogatottban rúgja a labdát. Egyelőre inkább úgy fest a dolog, hogy vízbe dobják – pólóst faragnak belőle. De nem biztos, hogy élsport szinten. „Ma másutt tart az élsport, mint a mi időnkben, egyre nagyobbak a követelmények, s nem marad idő másra. Ezt pedig nem szeretnénk” – jelenti ki kerek perec. Ő már csak tudja... (Urbán Klára)