A jövőnek, ne a pillanatnak neveljünk féltett csemeténket!

Már a két-két és fél éves gyerek is el tudja dönteni például, hogy melyik blúzát szeretné felvenni: a pirosat vagy a virágosat. Rá lehet bíznunk azt is, hogy milyen sapkát vásároljunk neki: bojtosat vagy anélkülit, meg lehet tőle kérdezni, hogy melyik játszótérre szeretne menni, hogy tejet vagy kávét reggelizne inkább, szőlőt vagy almát vásároljunk a piacon, mit szeretne kapni a születésnapjára, melyik pajtását hívjuk meg az ünnepségre. Fontos, hogy érezze, tudja mi az, ami az ő akaratán, elhatározásán múlik, amiről dönthet. Sok ilyen kérdés van. S számtalan ilyenné válhat, ha a szülő a körülményeket, elvárásait, gyermeke képességeit figyelembe véve megkeresi őket. Például mindig eldöntheti a gyerek, hogy akar-e szánkózni vagy sem, meg mer-e valamit csinálni (valamire felmászni, vagy egy kutyát megsimogatni), akar-e az új játékával játszani, hogy megkínálja-e a testvérét a csokijából, kölcsönadja-e a játékát és így tovább.

Mindezekben az esetekben figyelembe kell vennünk, hogy akarja-e őket teljesíteni a gyerek, vagy sem. Túlzott követelés például, hogy minden segítség nélkül öltözzön, azért mert már egyszer megcsinálta, mindig tegye a helyére a játékait és így tovább. Nem akkor következetes a szülő, ha mindenáron, a gyermek hajlandóságától, kedvétől, állapotától függetlenül és akarata ellenére elvégezteti vele ezeket! ĺgy csak azt éri el, hogy a saját makacsságát (mert ez is az!) a gyerek önfejűsége követi, míg végül két egymásnak feszülő akarat áll szemben, s már nem is az öltözésről vagy a rendről van szó, hanem arról, hogy ki bírja tovább ezt a feszültséget.

Akkor vezetjük a gyereket az önállóság útjára, ha megértjük gyengeségeit, segítünk neki, és kifejezzük, hogy bízunk benne, ha érzi őszinte örömünket önállóságának megnyilatkozásaira, ha méltányolni tudjuk, külön elismerjük, amikor fáradtsága, rossz kedve, s más nehézségek ellenére csinált meg valamit az elvárásainknak megfelelően. Ezek az előfeltételei annak, hogy előbb vagy utóbb magától értetődő, természetes legyen a kisgyerek számára, hogy önállóan eszik, öltözik, rendet rak és így tovább.

Még ma is gyakran előfordul, hogy a szülő gyermekét megfélemlítéssel, fenyegetéssel akarja rávenni valamire, vagy így akarja megakadályozni, hogy megtegye, amit szeretne. „Ha még egyszer hozzányúlsz, letöröm a kezed!”, „Agyoncsaplak!”, „Befogod a szád végre, vagy én tömjem be?” – mondják, kiabálják, s elégedetten nyugtázzák, hogy erre a gyerek azonnal elveszi a kezét, és elnémul. A félelem és a megdöbbenés némítja el, a félelem, mert ezeket a szavakat szó szerint érti – hol van még attól, hogy a szavak képletes jelentését is megértené –, s a megdöbbenés, hiszen eddig azt hitte, amíg a szülei vele vannak, őt semmi baj nem érheti.

S fenyegetik a gyerekeket azzal is, hogy otthagyják őket – ha például nem akarnak hazamenni a játszótérről vagy sokáig időznek egy-egy kirakat előtt. S nemcsak mondják, még meg is teszik, el is játszszák: elköszönnek tőle és elindulnak, a gyermek meg sírva szalad utánuk, hiszen semmitől sem fél úgy, mint attól, hogy anyja vagy apja magára hagyja.

Sok szülő rájön, azonnal „kezessé” válik a gyermek, ha azzal fenyegeti, hogy nem szereti, ha engedetlen, ha „rossz”, ha nem csinálja azt, amit mondanak neki. S a szülő szeretetének elvesztése miatti rettegés, félelem a gyerekek egy részét bátortalanná, önállótlanná, szorongóvá teszi, hiszen hogyan is merne valamit magától, a saját kezdeményezéséből megtenni, ha attól kell félnie, hogy ezzel szülei szeretetét kockáztatja? Sok gyermek féktelenségének, agresszivitásának is az ilyen szorongások a mozgatórugói.

Az a szülő, aki a gyerek félelmére épít a nevelésben, aki a nevelés eszközének és céljának is tartja a gyerek megfélemlítését – Hermann Alice gondolatát idézve –, nem a jövőnek, csak a pillanatnak nevel. Most akarja elérni, hogy a gyerek megtegye, amit mond, s nem gondol arra, hogy minden egyes fenyegetése hozzájárul ahhoz, hogy a gyermek „holnapi” cselekedeteinek – az erkölcsi meggyőződés és szilárdság helyett – félelem és meghunyászkodás legyen a mozgatója.

Részletek Kálló Éva, Kenéz Márta, dr. Lőrinczy Erzsébet A kisgyermekkor című munkájából