Difficile est satiram non scribere – Nehéz szatírát nem írni

A 90 éves Zeman László köszöntése.
Csanda Gábor

2018. december 5. 13:13

A derék nem fél az idők mohától,

A koporsóból kitör és eget kér,

S érdemét a jók, nemesek s jövendő

Századok áldják.

(Berzsenyi: Felsőbüki Nagy Pálhoz)

Bizonyíthatom, mert fül- és szemtanúja voltam: a magyar tanszéken az 1982-ben indult magyar–szlovák szakosok közt egy sem akadt, aki tudott volna latinul. Valamicske is csak fokozatosan ragadt ránk, ahogy Zeman László haladt velünk előre, noha latinunk természetesen az egyetemen sem volt. De egyszer csak azt mondta: Non est volentis. Akkor még nem volt internet, nem tudtunk volna utánanézni, így hozzátette: Ottlik. Külön talán hangsúlyoznom sem kell, nem irodalmat tanított. Hanem irodalomelméletet, módszertant, retorikát és stilisztikát, de hogy melyik órán pontosan mit is, az nem volt előre meghatározható. „A bibe a virágpor felfogására szolgáló csúcsi rész, mely lehet gömb vagy nyereg alakú, kétágú, több ágú, fonalas, csavarodott, tollas vagy egyéb kialakulású.” – Mondta, majd hozzátette: Ottlik. Tudniillik éppen a nominális stílust vettük. „Nem, nem? – kérdezte. – Nem ismerős? Tényleg nem?” Kérdése őszinte volt, és cinikus. Egyre többször szégyelltük magunkat, de azért próbáltuk állni a sarat. És ragadt ránk némi latin is, ilyenekre emlékszem: Inventio poetica, Ejusdem generis, Valedicit patriae, Arma virumque cano Troiae qui primus ab oris – és ehhez hasonlók. Úgy volt, hogy gimnáziumban fogunk tanítani, ezért gyakran vitattuk, suttogva: vajon mire lesz ez nekünk jó? Máig nem tudom a választ, s noha nem tanítok gimnáziumban, néha magától beugranak ilyesmik: Videns Juliam nec oratione nec ratione… Ismétlem, nem irodalmat tanított, de Balassit is átvette velünk egy óra alatt, nehogy nőjön a lemaradásunk, holott volt a tanszéken Balassi-szakértő.

A hétfő délutáni, kora esti kétszer másfél óra előadás alatt görcsöt kapott a kezünk, mert mindent leírtunk, amit mondott, még a gunyoros megjegyzéseit is, hátha azokban van a lényeg. Külön talán említenem sem kell, hogy nem tartott szünetet, mármint egyfelől nem mehettünk ki két óra közt, másfelől a tanár úr két mondat között sem vett levegőt, csak az első végén levitte a hangsúlyt. Tényleg sok minden nem volt ismerős, s ma már hajlamos vagyok azt hinni, hogy a nulláról indultunk, pedig azok tanítottak minket a gimnáziumban, akik nála végeztek. És közülük nem mindegyik volt magyar–testnevelés szakos, mert nyilván nem kell hangsúlyoznom, ők kivételt képeztek. Aki a magyar mellé a tornát vette fel, az Zeman tanár úrnál eleve nem nulláról indult. Akkor sem tudtam támasz nélkül kézen állni, pedig azt mondta, ha lanyhulna a tanulók figyelme, egyszerűen álljunk kézre, és így, fejjel lefelé folytassuk az órát. Mi, puhaságra serényebb magyar–szlovákosok halmozottan hátrányos helyzetünk mellett ráadásul még tanácstalanok is voltunk, az előadás során gyakorta egymásra pillantottunk, majd a jegyzeteinkbe, támpontokat keresve ahhoz, hogy ezt vagy azt hogyan is kell érteni vagy legalább leírni. Én például máig nem tudom, melyik a helyes forma: a sillabusz vagy a szillabus. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam nem volt, micsoda is ez. (Ereklye? Piff!) Igyekeztünk a logikára hagyatkozni. Emlékszem, egyik csoporttársam, aki mellettem ült, a következőket jegyezte le füzetébe: „A sámán felmászott a fára és rémületbe esett.” A révülettel ugyanis nem lehetett volna mit kezdeni. De döbbenten látom a saját, gondosan megőrzött jegyzeteimben Berzsenyinél az alábbi verscímet: Felsőbüki nagy pátosz.

„Nem ismerős? Nem? – kérdezte elhűlve, és mi szintén elhűlve éreztük, hogy cseppet sem ismerős. – Pedig benne van a regényben: Bébi vagy az első szerelem. Nem? Így sem? Nem olvassák Márait? Ne is, nem ajánlom.” Eltartott egy ideig, míg az általa nem ajánlottakat pirossal húztuk alá, és lázasan memorizáltuk. Mondjuk, Márai esetében soká tartott a tanácstalanságunk, nagyjából az egyetem elvégzéséig, mert nem volt hol és nem volt minek utánanéznünk. Sok mindent, amit Zeman tanár úr mondott, csak évekkel később értettem meg. Ott és akkor legföljebb csak (Dusíkné) Weppery Anikótól kérhettünk tanácsot, de némely dolgokat illetően ő sem tudott válaszolni. A nyelvtani kérdésekkel talán azért boldogultunk jobban, mert a szemináriumokat Ella, Szabómihály Gizella tartotta (mi voltunk az utolsó csoport, akivel még tegeződött), és ha azt mondtuk neki: Fülei-Szántó Endre, akkor elmagyarázta, mire gondolhatott Zeman tanár úr, és hol nézzünk utána. A generatív grammatikát is annak köszönhetően értettük meg, hogy Ella megmagyarázta, melyik Zeman-előadást hogyan kell érteni. Máig emlékszem arra a döbbenetre, amikor az ötödik évfolyamban Noam Chomskyt taglalva megértettem azt, mire is jó a mondattani elemzés, noha korábban két szemeszterben is csak ezt vettük mással. Máig emlékszem néhány feladott tanulmányra is, ilyen volt Rákos Péter Az idézet mint irodalmi szövegélményünk és oktatásunk építőeleme (In: Tanulmányok a kelet-európai irodalmak és nyelvek köréből. Dobossy László 70. születésnapjára). Mondanom sem kell, tűvé tettük érte az összes pozsonyi és nem pozsonyi könyvtárat, de megérte, én például ebben a tanulmánygyűjteményben találkoztam először Esterházy Péter nevével. S természetesen és mintegy mellékesen örökre megszerettem Rákos Pétert. Nekünk, pozsonyi egyetemistáknak Zeman László volt a Rákos Péterünk.

Ismétlem, meglehetősen tanácstalanok és bizonytalanok voltunk. Természetesen nemcsak latinul nem tudtunk, magyarul sem. És magyar szakosként nemcsak a nyelvtan állt tőlünk távolabb, hogy finoman fogalmazzak, hanem az irodalom is. Emlékszem egyik csoporttársam döbbent arcára, amikor kikölcsönözte az Íliászt, s mutatta, milyen vastag. S amikor fellapozta, elsápadt, s ezt mondta: „Jesszusom, gyerekek, hiszen ez vers!” Az Íliász egyébként ahhoz kellett, hogy mehessünk vizsgázni. Csak úgy állhattunk oda a vizsgáztató Zeman László elé, ha előtte „megírtuk a memoritert”, vagyis írásos bizonyítékát adtuk annak, hogy amit fejből kellett tudni, azt tudtuk is. És amit el kellett olvasni, azt elolvastuk. Én például elolvastam az Íliászt, mégsem mentem át elsőre a vizsgán, mert a következő felhívást intézte hozzám: „Idézzen belőle!” Amit nagy igazságtalanságként éltem meg, mert azt Zeman tanár úr nem mondta, hogy amit olvasni kell, abból majd idézni is fog kelleni. De egy év alatt lassan fogalmat alkothattunk Zeman László ízléséről is, így például a kortárs választható versek közül egy Pilinszky-darabot tanultam meg, nagyon előrelátóan.

Mégis, valahányszor vizsgázni mentünk, teljesen mindegy, milyen tantárgyból, a biztonság kedvéért átismételtük a Fónagy-féle stilisztikai modellt, meg a František Mikóét is, hátha. Mert nem húztuk a kérdést, hanem kaptuk, és előre sosem lehetett még csak sejteni sem, mi lesz majd a kérdés. S csak miután elvégeztük az egyetemet, jöttünk rá, ki-ki a maga helyén és módján, milyen jó dolgok történtek velünk a Zeman-órákon és a Zeman-vizsgákon. Most, harmincöt évvel a történtek után már tudom, hogy Zeman-vizsgán nem átmenni is hatalmas élmény volt, és másként meg nem tapasztalható és pótolhatatlan tudásgyarapodás. A legjobban azok jártak, akik megbuktak, mert ők egy évvel tovább hallgathatták őt, s tanulhattak tőle. Ha ezt ott és akkor csak sejtettem is volna, minden évben hagyom magam elhúzni. De így is sokat, felbecsülhetetlenül sokat kaptam mindabból, ami alapokat s ezzel együtt ízlést és tartást is adott. Felteszem, sokan máig abból élünk, amit Zeman Lászlótól kaptunk. Köszönet érte, és főhajtás. Még 90 évet, tanár úr, és kérem, ha alkalma nyílnék rá, jöjjön vissza a magyar tanszékre. Akkor mi megint beiratkozunk.

 

Zeman László nyelvész, hungarológus, a pozsonyi magyar tanszék oktatója tiszteletére szerveztek konferenciát november 30-án a Comenius Egyetem BTK dísztermében. Köszöntőt Csehy Zoltán tanszékvezető mondott, Csanda Gábor laudációját itt olvashatják. Előadtak: Szarka László, Simon Attila, Mészáros András, Dusík Anikó, Simon Szabolcs, Sándor Anna, Lanstyák István, Hizsnyai Ildikó, Misad Katalin.

1928. november 7-én született Eperjesen, ott is érettségizett 1948-ban. 1953-ban a pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Karán szerzett biológia–filozófia–természetrajz szakos tanári oklevelet, majd a Pedagógiai Főiskolán 1955-ben magyar szakos diplomát. 1953–1958-ban a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán biológiát oktatott, 1958-tól a kassai, 1960-tól pedig a pozsonyi magyar gimnáziumban tanított. 1962 és 1989 között a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének adjunktusa. 1971-ben doktorált Prágában, elsősorban nyelvészeti és műfordítás-elméleti kérdésekkel foglalkozott, de művelődéstörténeti tanulmányokat is írt. (Fórum Adatbank)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

100 milliós támogatásról késtünk le

Persona non grata lett egy szlovák diplomata Oroszországban

GALÉRIA: Könnygázzal kergették szét a rendőrök a tüntetőket Budapesten

Az Ilosvai tejjes gőzzel nekivág a Fölszállott a páva középdöntőjének

Játékgyűjtés a Jókai Színházban

Leopárd ölt meg egy erdőben meditáló buddhista szerzetest Indiában

Legfrissebb galériák
Olvasta már?