Elfújt múlt héten a reklám, pedig hej, de lett volna mit dalolnom műanyag témára
Nem lehet elkerülni a témát. Nem lehet úgy tenni, mintha mi sem történne, nem lehet arra játszani, hogy engem, bennünket nem érint, más ország belügye, nem a mi dolgunk. Ugyanakkor nem a mi dolgunk, mint ahogyan kettős állampolgárként a parlamenti választás sem.
2004. január 21-én, az akkori Magyar Köztársaság Kulturális Intézetének (akkor még volt köztársaság is!) meghívására érkezett Pozsonyba Esterházy Péter, hogy a magyar kultúra napjának előestéjén szavainak csodálatos életéből adjon ízelítőt.
Vágjunk a közepébe. Július 1-jével véget ér státusod az Új Szóban. De még valamikor tavaly röppent fel a hír, hogy lemondtál. Így is volt, egy éve, június 1-jén, mikor éppen 10 éve voltam főszerkesztő.
November 7-én, aznap, amikor 1917-ben fegyvert fogott minden szegény, no, idén se nem lőtt az Auróra, sem nem kellett annak lövésére zászlós felvonulással emlékezni. Sokkal, de sokkal jobb dolog történt Pozsonyban.
Meghalt Göncz Árpád. Esterházy komoly beteg. Angyali, Madách-beli elődöm (akinek a helyére kerültem én az egyetemről oda), gyerekeim rajongva szeretett magyar szakosa, Mag Valika hétfő reggelre örökre elaludt.
Éjféltől hajnal háromig állok az erkélyen. Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka. A híradások már napok óta arról szólnak, hogy ma van a Perszeidák meteorraj csúcsa, most húz majd át felettünk a legtöbb fényes csík. Hogy óránként többtucatnyi hullócsillagot láthatunk.
Kutya meleg van. Ezt a frázist rengetegen leírták, kimondták most ebben az utóbbi pár hétben, amióta még éjszaka is úgy szakad rólunk a víz, mint néhány éve csak nyári délidőben. Eddig is emlegették biztos, más nyarakon más hőségben, csak akkor még nem volt kutyánk, és nem voltam így kihegyezve minden kutya kezdetű szóra.
Amerika zöld utat adott a melegházasságoknak. Ne ijedjenek meg, náluk sem születnek majd ezekből a frigyekből sok kis meleg gyerekek, ellenben jogilag rendezett kapcsolatban élhetnek azok is, akiket az Isten másnak teremtett, mint a fajfenntartó standard.
Hogy én megint mire jöttem rá! Képzeljék csak el, a múlt héten hosszú idő után valahogy jóval nyolc előtt hazakerültem, és bekapcsoltam a tévét. Kíváncsi voltam, vajon mit néznek az emberek, akik naponta jóval nyolc előtt hazakerülnek, vagy akik el sem mennek hazulról.
Ha egyszer majd megöregszünk, sose' veszekszünk, ülünk a kandallónál, s fogjuk majd egymás kezét. Ugye, ilyen andalítóan képzeljük el mind, akik még fitten állunk a lábunkon, ilyen falusi falvédőre illő idillnek az öregkort. Aztán van, akinek sikerül (legfőképpen német romantikus tévéfilmekben), nálunk ellenben a valóság mást mutat.
Valószínűleg megérettem az unokára. Nem. Kezdem elölről. Megérettem az unokára. Ezt onnan tudom, hogy míg gyerekkoromban kimondottan idegenkedtem (féltem!) a kutyáktól (falusi mindenféle fajta), gyerekeim gyerekkorában nem értettem, mi keresnivalója lehet egy dögnek a lakásban, és amúgy egyébként is, egy városban! Játszóterek, füves területek birtoklói a kutyások, kik miatt annyi, hogy úgy mondjam, fekáliás kiscipőt kellett öklendezve tisztítanom.
Vav és jéh és húh és acch. Egyszóval: Asztaaaa! Talán akad, aki emlékszik, már két éve lassan, hogy az Ifjú Szivek Táncszínház Hontlanításáról írtam, pontosabban annak a lenyűgöző előadásnak a kapcsán több mindenről. Akkor azt hittem, ez az élmény a csúcs, ezt fokozni nem lehet. Hát nem is.
Ég veled. Te, te, te nem tudod, milyen jó nélküled. Úgy látszik, most már örökre ilyen dalolhatnék maradok. Meg olyan vagyok, mint a nyuszika, mindenről eszembe jut valami. Aztán meg, mint az agresszív kismalac, mindennek az ellenkezője is. És rögtön ki is röffentem magamból: Nem ég veled! Nem jó!
Hát megtörtént, aminek valami miatt meg kellett történnie. Itt, ebben a virtuális életemben, a számítógépemben előállt az a helyzet, amit sokan szeretnének olykor-olykor a földi valóságban: a múltat végképp eltörölni, és tiszta lappal, nulláról kezdeni.