… kérdezte a férjem, amikor a múlt héten elolvasta, hogyan spórolok én. Mit és még? Kérdeztem vissza. Hát, hogy a többit, a többit nem osztod meg a nagyérdeművel? Hiszen ezt lehetne nyugodtan folytatni.

Ezen morfondírozom már pár hete, először, amikor Vrabec Mária megírta, hogyan hat ránk, békében, biztonságban élő átlagemberekre a rengeteg háborús hír, kép- és filmfelvétel, hogyan alakítja, torzítja lelkünket és szellemünket a jövő bizonytalanságával való riogatás, hogy igenis majdnem ugyanolyan traumákat okozva, mint a konkrét elszenvedőknek.

Mondta apám gimnazista éveimben, amikor még otthon laktam, mielőtt bejelentette, nagy dolog készül nálunk, festetjük az egész házat.

Az apák napját ellentétben az anyák napjával Szlovákiában is, Magyarországon is egy napon ünnepeljük, június harmadik vasárnapján.

Egy didergős, szeles áprilisi vasárnapon nemhogy elhatároztuk, hanem egyenesen ajándékba kaptuk, hogy kirándulni menjünk, mi agg szülők ketten

Pontosan két hónapja, amikor a komfortzónámról kezdtem elmélkedni, készültem érinteni azt a vizuális szmogot, amit az útszéli hirdetőtáblák okádnak ránk.

Bizom ány, már megint húsvét előtt állunk, előrángathatnám a kedvenc mantrámat (egyet-kettőt alszunk, és itt a karácsony), ha nem unnák, úgyhogy inkább hagyom.

Jó két éve már, hogy háttal ülök az ablaknak, itthon, a dolgozósarkomban, a fal felé nézek. Több előnye is van, nem süt a szemembe a nap, a videógyűléseken pedig olyan jótékony aura vesz körül, hogy úgy nézek ki a többiek közt, mint egy székre ült angyal.

Azt mondjuk, rossz világ van, miközben soha nem volt még ekkora jólét. Igen, jól olvassák, bár az árak az egeket verik és egyre kúsznak felfelé (érezzük mi is, nemcsak a háztartásunkban, hanem a nyomdai papírárak tekintetében is), akkora a kényelmünk, hogy jódolgunkban már csak az agresszióra futja.

A szocializmusban szocializálódott olvasóink biztosan emlékeznek erre a szókapcsolatra, ha másként nem, hát a kötelező oroszórán hallhatták, de leginkább a kis hatóerejű nagy durranásokra volt szokás mondani.

Nálam ez már csak így van. Örökké loholok az események után, vagy épp megelőzöm őket, magukat az eseményeket.

Háʼszen mindjárt szilveszter, mikor röhögjön az ember, ha ilyenkor nem. Legalább ilyenkor!

Nem is tudom, mit írjak. Itt állunk (ülünk) advent második vasárnapja után, javában a karácsonyi, ünnepi dupla számon szorgoskodva, olvasom a kollégák jobbnál jobb írásait, annyi szeretet, annyi munka van ismét ebben a számban, hogy a szívem is túlcsordul szeretettel irántuk: micsoda nagyszerű, okos, jóérzésű emberek!

Vasárnap volt, amikor elindultunk, hogy végiglátogassuk eltávozott szeretteink nyughelyeit, ragyogó szép idő, már-már tavaszias, annak ellenére, hogy az időjárás-előrejelzés épp arra a napra jósolta a lehűlést, szelet, esőt, egyéb kellemetlenségeket.

Állítólag köztudott, hogy mindig is az elhalálozások, tragédiák és a pikáns, szexszel kapcsolatos hírek, cikkek voltak a sajtó legolvasottabb témái.