Vannak, akik az ördöggel is szövetségre lépnének, csak hogy anyagi javakra, pozíciókra tegyenek szert, vannak, akik az angyallal sem, csak hogy az ő egyedüli és megismételhetetlen fényes egójukat láttathassák, és vagyunk mi, a többiek, akik a konyhánkból, nappalinkból, sparhelt mellől, a fotelból várjuk, jöjjön már valaki, valami igazi igaz ember, aki nemcsak okos (okosabb nálunk), hanem az erkölcsi pedigréjével sem lehet baj.

Lajos sincs már, a Grendel, szinte senki, semmi, maradt utána a cím, s a rosszkedvem, mely nem is rosszkedv, hanem amolyan szorongásféle, rossz szájíz és nyomás a mellkason.

Megint összehord ez hetet-havat, gondolhatja a cím után a gyanakvó olvasó, és tán igaza is lesz, ámbátor annyi minden történt velem/velünk ez egy hét alatt, hogy csak a címmel meg tudnám tölteni ezt a helyt.

Kedves Vasárnap-olvasók, Önöknek jelzem csak boldogan, hogy megérkeztem, túléltem a két hét szabadságot, és méghozzá úgy, ahogyan azt Réka a lelkemre kötötte. Rögtön az első napján kimentem a kertbe, s csak a negyediken jöttem be, gép és telefon nélkül, metszőollóval, kapával-kaszával foglalatoskodtam.

Két hete olyan borzalmas hétfőre ébredtem, mely visszamenőleg még a szép vasárnapomat is megszomorította. Voltak már az életemben szörnyű napok, voltak ennél sokkal szörnyűbbek is, de hogy egy dátumra ennyi veszteség essék egyszerre, olyat talán még én sem éltem meg.

Más és más gondolatok jutnak eszembe azóta is a másságról, hogy központi téma lett ez a politikai közbeszédben. Eszembe jutott például megint, hogy kiskamasz koromban, amikor rányílt a szemem, hogy van olyan is, hogy divat, és hogy a kortársaim miben járnak iskolába, nyüstölni kezdtem anyámat, hogy én is olyan kabátot akarok, mert mindenkinek olyan van, szép piros műbőr, nem is drága, azt vegyük meg.

Az utóbbi időben sokat foglalkoztat a téma, mi vár az emberiségre a robotika olyatén fejlődésével, amikor a mesterséges intelligencia már szinte teljesen átveszi az irányítást.

Három tízparancsolatot hozott a minap a postás. A Vasárnap kassai családtagja, Váji-Nagy Valéria küldte, mint közölte, egy 1928-as, Nyitott könyv című kiadványban találta.

Harmadikos gimnazista voltam, amikor még minden zsebpénzemet az újvári könyvesboltban hagytam. Akkor vettem meg 12 csehszlovák koronáért a különös alakú, fiatal költők és képzőművészek antológiáját, a Megközelítést. Itt találkoztam először Somos Péter nevével és néhány versével, ennél többet nem tudtam róla.

Az utóbbi napokban nagyon sokat gondoltam a gyerekekre. Vajon milyen lehetett nekik az iskolába való visszatérés, örültek-e egymásnak, egyáltalán, tudnak-e még örülni?

Feladatként. Pont egy éve, még szépemlékű Rizsányi kollégánk indított a Vasárnap online felületén egy kedvenc versem rovatot, melyben sok mindenki, a szerkesztőség tagjai és a lap aktív olvasói is elmondták, miért éppen az, amelyiket kiválasztottak.

Nagypéntek napja van, amikor ezeket a sorokat írom. A gyász napja, Jézus Krisztus kínszenvedésének, kereszthalálának és temetésének a napja.

Minden magyar iskolába járt vagy járó embernek szerintem kivétel nélkül az ugrik be erre a hívószóra, hogy rabok tovább nem leszünk. És ezeknek a legtöbbje is büszkén dagadó mellel mondja: Esküszünk!

Bizom ány. Tavaly, pontosan ilyenkor, március 13-án volt az, amikor mindenki hazavonult a szerkesztőségből a számítógépével és azzal az információval, hogy egy-két hétig csak az mehet be, akinek valamilyen, másképp megoldhatatlan feladata adódik.

Tényleg? Sok mindent megtud az ember a mai világban, még ebben az egy éve tartó házi őrizetben is többet, mint valaha, amikor a saját két lábán kellett elmennie egy-egy információ, vélemény után.