Csak az ember…

Jómagam, munkámból kifolyólag is gyakran szembesülök azzal – nem naponta: óránként, szinte percenként –, hogy jobb volna, ha csak olvasna. Ha Márai szállóigévé lényegült megállapítását ilyetén értelmezhetnénk: Gondold meg, az ember csak olvas. Mennyivel nyugodtabb hely lehetne a világ. Ne költekezz, ne pazarolj, olvass! Ne locsogj, ne pletykálkodj, ne beszélj, olvass! Ne árts, olvass! Ne manipulálj, olvass! Ne szemetelj, olvass! Ne háborúzz, olvass! Ne írj! Olvass inkább! Jut eszembe erről Zeman tanár úr, a magyar tanszék legendás stilisztikatanára. Rögtön elsős koromban azzal fordultam hozzá, hogy amúgy én írok, nézné meg, érdemes-e. Nem nézte meg. Kapásból azt felelte, először olvassak. Olvassak sokat és nagyon jókat, tanuljak és tanuljak, meglátom, amikorra már eleget olvastam és tanultam, nem fogok akarni írni többé.

Nagyon megbántódtam. Micsoda pedagógiai módszer? Ráadásul módszertant is tanított, egészen pontosan azt, hogyan tanítsuk majd mi a felnövekvőt. Hát tanár az ilyen? Mire jó egy lelkes helykeresőt már indulásnál így letörni? Én ilyen nem leszek, tanuljak bármit is tőle és másoktól, tanuljak, olvassak bármi jókat.

Aztán fokozatosan el is felejtettem az egészet, végigcsináltam a meglehetősen viszontagságos egyetemi éveket, nagyon szerettem Zeman tanár úr óráit, amit a szakmámról tudok, a szövegről, tőle tanultam. Ötödéves koromban jutott eszembe újra ez az elsős történet. Addigra valóban sokat olvastam, és jókat, memoritert tanultam rengeteget, módszertant, igen jót, amikor is eljött az idő, hogy gyakorlatra kellett állni konkrét iskolákban. Nekem a pozsonyi Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola és Gimnázium jutott, magyarból konkrétan Szkladányi Endre egyik osztálya. Élveztem a tanítást, arra is emlékszem, hogy nagyon komolyan felkészültem, mindent előadtam, amit Zeman tanár úrtól megtanultam. Előadtam, szemléltettem, táblán is ábrázoltam, felolvastam, szóval ment az óra, a tanár úr egyszer sem szólt közbe, és az érettségi előtt álló kamaszok is érdeklődve hallgattak. No, jó, lehet, csak én láttam akkor érdeklődőnek őket, mindenesetre nem vihogtak, nem szórakoztak sem egymással, sem velem. Figyeltek, sőt jegyzeteltek. Valamelyik tételt ismételtük, Ady-e vagy József Attila, arra már igazán nem emlékszem, arra viszont nagyon is, hogy az utolsó órámon egyszer csak nyílt az ajtó, és megjelent bennʼ maga a rettegett, behúzott nyakkal intett felém, elnézészt, tanárnő (merthogy kissé pösze is volt), ne hagyja zavarni magát, és leült az utolsó padban. A vér a fejemből a lábamba zuhant, mint az ólom, álltam ott bénultan, és csak annyira futotta, hogy az első padban ülőknek odasúgjam: gyerekek, segítsetek, ez az úr most nem titeket, hanem engem jött vizsgáztatni. Ne hagyjatok cserben, beszéljetek, jelentkezzetek, ha kérhetem, s ha lehet. Egy néma bólintás, majd suttogóláncként ment végig a padsorokon az üzenet. Én magam csak a bólintást láttam minden padban, úgy éreztem magam, mint A Pál utcai fiúkban, főleg, amikor olyan parázs óra kerekedett a tantervemből, hogy magam is elámultam tőle. Három névre emlékszem abból az osztályból talán nem elítélhető módon, hiszen később mindhármuk a szakmában lett ismert: Molnár Norbert, Vajda Barnabás és Czuczor Szilvia. Nem ők ültek az első padban, annak a két fiúnak a tekintetét sem felejtem el soha, viszont ők tették leginkább pezsgővé az órát, emelték a hitelemet meg.

Amikor azt is megtudtam, hogy Zeman tanár úr soha senkinek a gyakorlatára nem ült be, ha igen, igen régen és nagyon elvétve, s hogy távoztában azt mondta, remek tanár lesz, megvilágosodtam. Már akkor, elsőéves korom legelején megtiszteltetésnek kellett volna vennem, amit mondott, hiszen már akkor meglátta bennem a lehetőségét annak az értelemnek, mely az olvasás adta készséggel majd felismeri saját tehetségét, mint ahogyan azt is, ha nem. És ha nem, nem fog írni, mert nem óhajt középszerű lenni. Neki lett igaza. Nem akartam soha többé író lenni. De tanár sem.

Olvasok.

Azzal visszazárkózott a szobájába, VASÁRNAPonként mindig az újságokat bújta, csak ez után tért rá a kutatásaira.

Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete