Az etikett szakértő szerint a szlovákiai lakosoknak vannak hiányosságai az illem terén!

Lucia véletlen folytán jutott az etiketthez, amikor 1994-ben, egy londoni látogatása és a királyi család rezidenciáin tett látogatása során a helyi könyvesboltokban nézelődött, mert szerette volna bővíteni a brit monarchiáról szóló könyvgyűjteményét. „Itt megtaláltam a királyi család krónikáit, és egy etikettről szóló könyv is ki volt mellette nyitva. Átlapoztam, és szó szerint elvarázsolt. Valaki csak úgy odatette azt a könyvet, vagy talán lusta volt visszatenni a helyére, de számomra a jó modor „hiányával” egy újabb szenvedélyt hozott az életembe. Mármint a királyi családon kívül...” 

Az etikett-tréning hobbi vagy akár munka is lehet számodra?

Az etikett és a hozzá kapcsolódó coaching elsősorban a szenvedélyem, a negyedik gyermekem. De természetesen vannak ügyfeleim is, és már második éve keresett meg a párizsi CMH (l'École du Management Hôtelier de Luxe International), amely a világ egyik legjobb szállodai akadémiája. Hazánkban ennek megfelelője egy turisztikai főiskola lenne. Ebben az évben négy órám volt a CMH Párizsban. 

Ön nem Szlovákiában él, így amikor hazalátogat, összehasonlíthatja, hogy mi hogyan állunk az etikettel. Ismerjük az alapokat?

Ha minket és a franciákat kellene összehasonlítanom, a franciák nagyon jók az alapvető etikettben, vagy jobban mondva a jó modorban. Ha például egy üzletben meg kell kérdezniük valamit az eladótól, először köszönnek, majd felteszik a kérdést, aminek a végén azt mondják, hogy „s'il vous plaît”, azaz kérem. Hazánkban régebben a jó modort a nemesség, azaz az osztályellenség viselkedésének jelének tekintették. És a franciákhoz képest óriási hiányaink vannak az alapvető illemszabályokban asztalnál, például az evőeszközök tartásában.

Amikor egy szlovák étteremben jár, mi bosszantja a legjobban a személyzet és a vendégek részéről?

Nem mondanám, hogy dühös, inkább bosszantó: az alapvető köszönés. Nem ritka, hogy amíg várom, hogy leültessenek, bejön egy felszolgáló, aki nem köszön, csak egyenesen megkérdezi, hányan vannak, és még mindig érzem az „isten szerelmére, még egy asztal, még egy munka” irritáló felhangját. A vendégek részéről nem bosszankodhatom... Nem az én gyerekeim, hogy elmarasztaljam őket, hogy hogyan tartod azt az evőeszközt, ne nyalogasd a kést, ne támaszkodj a könyököddel az asztalra, ne görnyedj a tányérod fölé, ne nyalogasd, ne markold azt az evőeszközt, ne kanalazz kevesebb levest a kanaladra... De be kell vallanom, hogy figyelmes vagyok, és néha valakinek az étteremben elkövetett baklövése inspirációul szolgál egy poszthoz az Instagram feedemen.