Az inga túlsó oldala

Újabb példákat termelt a történelem a populizmus hullámzására. Nemcsak a Trump–Biden-csata szolgált tanulságokkal, az olasz belpolitikai helyzet is.

Trump négyéves elnökségéről elmondhatjuk, hogy nagyon hangos és provokatív volt, a kornak megfelelő politikai kommunikáció és közvetlen csatornák használata jellemezte. Csakhogy az üzenetek megosztóak voltak, azért is lehettek virálisak: az ország egyik fele imádta, a másik utálta. Ilyen politikai vezetési stílusnál szinte törvényszerű, hogy bármilyen erős és összetartó is a saját tábor, egy idő után a megsértettek csoportja szaporodik. Hiszen azok az üzenetek, amelyek összekovácsolják a saját tábort, lényegében az ellenfélnek is mindig küldenek egy-egy szavazót: azt, akit egy-egy éles üzenet elriaszt.

Ez az a logika, ami most több helyszínen a protesttábor javára döntötte el a versenyt. Tudjuk, hogy Bidenre sokan így szavaztak: mindegy ki, csak ne Trump. Hogy történetesen ő volt Barack Obama alelnöke, demokrata és mérsékelt politikus, az kevesebbet számított, mint hogy van esélye az ingatlanmágnást kiszorítani a Fehér Házból. A trumpi retorika pedig a kampány végére jobban feltüzelte az ellenzéket, mint amennyire összerántotta saját táborát. Bár ez utóbbiban is csúcsot döntött: minden republikánus elnökjelölt közül a legtöbb szavazatot kapta, 73 millió voksot. Csakhogy ez az eredmény nem olvasható anélkül, hogy még több szavazót rázott fel és zavart el az urnákhoz az ellentáborból: közel 80 millió embert.

Lényegében ez az, amit érdemes az európai politika szereplőinek is mérlegelni. Salvini, az olasz kormánykoalíció nagyobbik pártjának vezetője volt, de fokozatosan veszít népszerűségéből, pártja, a Liga közel tíz százalékot veszített támogatottságából, bár még így is első. Azt viszont látni, hogy két irányba áramlanak szét tőle a kiábrándult támogatói. Egyrészt visszatérnek a régi, mainstream olasz Demokrata Párt (PD) mögé, másrészt a Fratelli d’Italia (Olaszország Fivérei) felé araszolnak, vagyis a Salvinitől valamivel jobbra álló tömböt erősítik. Úgy is mondhatnánk, tovább haladnak a polarizáció útján. Vagyis aki a polarizációt elindítja, annak azzal is számolni kell, hogy az inga a másik oldalon is ugyanúgy kileng. Ott is összehozza a szavazókat. Hogy az Öt Csillag Mozgalomból és a Ligából kiábrándultak egy része középre húz vissza, más részük tovább radikalizálódik. Hogy Trump stílusával nemcsak rajongókat, hanem erős ellenfeleket is szerzett.

Ebben a politikai mesterség lényege az, hogy ki tud kevesebb ellenfelet felhergelni, mint amennyi embert a maga oldalára állít. Alighanem az egyre egyszerűbb, idővel egyre kevésbé békés üzenetek szükségszerűen a másik irányba ható folyamatokat is elindítanak. Ez a kérdés számos kormány számára Európában, Budapesttől Párizsig, hogy hol a vékony határmezsgye, meddig lehet elmenni a retorikában úgy, hogy ne az ellentáborunkat hizlaljuk vele.