Aprólékos munka, hatalmas felfedezések

„A levéltáros szakma olyan, hogy az ember egész életében tanul, mindig talál valami újat, és úgy véli, ez megérdemelné azt, hogy sokat foglalkozzon vele, de sosincs ideje, és azt gondolja, ha nyugdíjas lesz, akkor lesz rá ideje. Ez nem teljesen így van” – kezdi nevetve történetét Novák Veronika. Úgy gondolta, ha nyugdíjas lesz, nem fog tudni mit kezdeni az idejével, a helyzet azonban egészen más. A család is többet vár el tőle mint háziasszonytól, hiszen amíg dolgozott, türelmesebbek voltak vele. Amiatt is sok a tennivalója, hogy sokan megszólítják különböző feladatokkal, mert úgy tartják, most, hogy nyugdíjas lett, biztosan több ideje van. „Az ember szívesen segít, ha tud, de gyakran rengeteg utánajárásra van szükség ahhoz, hogy egy kérdésre választ találjak. Mindig azt mondogattam, Pered történelme akkor jön majd elő, ha nyugdíjba vonulok. Ez valóban így van, most végre komolyabban tudok vele foglalkozni, gyűjtöm az adatokat, de a koronavírus-járvány ennek sem kedvez, nehézkesebb a kutatás. Most Zsigárd iskolatörténetével foglalkozom, de több falu felkeresett már azzal, hogy szeretné megírni a történetét. Szerencsére rengeteg adatról tudomást szereztem az évtizedek során, jó lenne ezt a tudást kamatoztatni. Ideje volna az adatokat feldolgozni, a nyilvánosság elé tárni. A regionális történelmen kívül mindig nagyon érdekelt a pecséttan, elsősorban a települések pecsétjei. Jelenleg a Dunaszerdahelyi járás településeinek pecsétjeiről készülök egy tanulmányt leadni” – fejtette ki Novák Veronika, aki ezenkívül két egyetemen tanít hosszú évek óta: a Komenský Egyetemen levéltári menedzsmentet és a Nagyszombati Egyetemen magyar szövegelemzést és egyben a magyar nyelv alapjait is. „Ezzel is rengeteg a munka, mert nincs tankönyv, össze kellett állítanom egy nyelvtankönyvet, hogy a szlovákok megértsék, mi a magyar nyelv alapja, hogy a magyar szövegeket képesek legyenek elemezni, lefordítani. Nem lehet a célom, hogy két félév alatt megtanuljanak magyarul, hiszen ez lehetetlen. Tiszta szlovák környezetben tanítok, elvétve akad a hallgatók között olyan, aki időközben bevallja, hogy a felmenői között voltak magyarok. Az a probléma, hogy a létező nyelvtankönyvek arra alapoznak, hogy valaki évekig tanulja a magyar nyelvet. Nekem viszont az a célom, hogy két félév alatt megtanítsam őket elolvasni a sok esetben régi, történelmi írásmóddal írt szövegeket, és lefordítani, értelmezni őket. Tőlem kapnak egy alapot, és ha szükségük lesz rá, akkor a különböző magyarországi képzéseken, nyári egyetemeken tovább tudják magukat fejleszteni. Két olyan diákom is van, akik szlovák létükre elvégezték a hungarológiát, rájuk nagyon büszke vagyok. A magyar nyelv nélkül egyébként egy történész vagy levéltáros nem boldogul. Még ha a 20. századdal is szeretne foglalkozni, akkor is szüksége van rá, mert minimum a szakirodalmat ismerni kell” – véli a szakember. A levéltári menedzsmentet csak egy félévig hallgatják a hallgatók. A vágsellyei levéltár volt az első, amely a nagyközönséggel a legkorábban kezdett dolgozni, mert 1995-től gyakran szerveztek kiállításokat, konferenciákat, Novák Veronika tehát nagyon sok tapasztalatot szerzett ezen a téren, ezt a tudást tudja hasznosítani a tanítás során. Tulajdonképpen levéltárvezetést, -igazgatást, irányítást oktat. „Csupa olyan dolgot, amit érdemes a következő generációnak átadni, hadd induljanak ők már onnan, ahová mi eljutottunk, ne kelljen elölről kezdeniük. Az én generációmnak az a kötelessége, hogy minél többet átadjon abból, amit megtanult, hogy az újak építhessenek rá. Ehhez persze befogadókészség is kell” – hangsúlyozza. 

Értékmentés
„Nyugdíjasként tudatosítottam, hogy egy levéltárosnak olyan felelőssége is van, hogy amennyire tudja, meg kell akadályoznia az iratpusztítást. Az utóbbi időben gombamód szaporodtak az olyan cégek, amelyek a különböző intézményeknek, községi hivataloknak, iskoláknak elvégzik az iratok kiselejtezését. Nagyon gyakran megesik, hogy csak a gyors pénzszerzés reményében vállalják el az ilyen megbízásokat, hiszen szinte senki nem ért ehhez. Volt egy olyan eset a járásunk egyik településével kapcsolatban, hogy amikor beérkezett a levéltárba a selejtezési jegyzék, akkor döbbentünk rá, hogy a cég három tárgycsoporton kívül mindent kiselejtezett. Hatalmas értékek veszhetnek így el. A környék több településén besegítettem ezek után a selejtezésbe, hogy egy adott korszakról olyan lenyomatot hagyjak magam után, amelyből azt a korszakot meg lehet majd ismerni. Nemrég találtam meg az önkormányzati iratok között Václav Havel egy levelét, amely jóval azelőtt íródott, hogy Csehszlovákia különvált volna, és amelyben arra volt kíváncsi Havel, hogy az önkormányzatok miként vélekednek a két ország szétválásáról. Az 1990-es években rengeteg civil szervezet alakult, amelyekről nem maradt fenn írásos emlék, de ha írtak valamilyen levelet, kérvényt az önkormányzatoknak, akkor azokból kiderülhet, hogy milyen szervezetek léteztek, mivel foglalkoztak. Ha ezeket az iratokat mind kiselejtezik, semmi nyoma nem marad ezeknek a szervezeteknek. Ezért fontos, hogy olyan személy végezze a selejtezést, aki értékelni tudja az ilyen dokumentumokat. Ehhez gyakorlat kell. A selejtezés hatalmas munka, családi segítség nélkül nem tudnám végezni, a fiam sokat segít benne. Sok esetben kincseket is lehet találni egy-egy selejtezés során. A legutóbbi iskolai iratok selejtezésénél például egy 1906-ban íródott iratot találtam. Nagyon érdekesek voltak az 1940–50-es évekből származó tantestületi üléseken íródott jegyzőkönyvek és a tantervek. Szépen lehetett látni, hogy már az 1940-es években hogyan terjedt az iskolában az ideológia, és hogyan magyarázták a gyerekeknek az 1950-es években.” Novák Veronika szerint a levéltáros célja mindig az, hogy a levéltárba bekerülő iratokból az adott kort meg lehessen ismerni, ám ez egyre nehezebb lesz. Manapság egy településen nagyon sok rendezvényt szerveznek civil szervezetek, amelyeknek a tevékenységéről alig jelenik meg valami a hivatalos iratok között. Azzal meg végképp nem foglalkozik senki, hogy ha egy szervezet megszűnik, hová kerülnek az iratai, pedig ugyanúgy a levéltárba kellene kerülniük. A digitalizációval ez még inkább megmutatkozik majd, hiszen egyre kevesebb levelezés jelenik meg papíralapon. Ez új kihívás a levéltárosoknak. Az elektronikus iratokat is meg kellene őrizni valamilyen formában, de ezekből biztos, hogy sokkal kevesebb fog megmaradni. 
Az állandó technikai fejlődés azt is eredményezheti, hogy az adatokat újra és újra át kell majd vinni más adattározókra ahhoz, hogy később is megnyithatók, olvashatók legyenek. Erre a belügyminisztériumnak kellene nagy hangsúlyt helyeznie. Az önkormányzatok nehezen értik meg, hogy ha az elektronikus iratot papírra átviszik, az már nem ugyanaz az érték. Noha látható, olvasható, de jogilag értéktelen. Az elektronikus aláírást, pecsétet át lehet vinni papírra, de érvénytelen lesz. Az elektronikus irat csak addig hiteles, amíg egy bizonyos rendszerben van. Ám amint abból a rendszerből kikerül, érvényét veszti. A szakember pesszimista abban, hogy az elektronikusan tárolt iratok 25-50 év múlva is hozzáférhetők lesznek. 

Véletlenül lett levéltáros
Novák Veronika 1978-ban úgy került a vágsellyei levéltárba, hogy csak rövid időre tervezte, hogy ott marad. A Szlovák Nemzeti Levéltár egyszer megszólította, hogy vállalja el a kutatási részleg vezetését. Ez volt számára az álmai munkája, végül mégis úgy döntött, hogy Vágsellyén marad. Fél évig mindkét helyen dolgozott, utána kellett választania, hol folytatja. „Azért mondtam végül nemet, mert rájöttem, hogy annyira fölötte voltam mindennek, hogy a munkám csak a kutatás volt, de úgy, hogy nem voltak saját részlegeim. Bemehettem bárhová, de mindig engedélyt kellett kérnem az adott részleg vezetőjétől. Én viszont az a típus vagyok, aki szeret bemenni a raktárba és szó szerint felkutatni azt, amit keres. Utólag látom, hogy jó döntés volt, mert végül meg is szűnt a kutatási részleg az állami levéltárban. Később annyira összenőttem a vágsellyei levéltárral, hogy az volt az egyetlen munkahelyem. Rájöttem, hogy a levéltári elméletet onnan is végezhetem, és azt nem lehet elszakítani a gyakorlattól” – mondta el. Az is szinte véletlen, hogy levéltáros lett. „A galántai gimnázium egykori tanárának, Pukkai Lászlónak a diákja voltam, ő rendszeresen elvitte a tanítványait a levéltárba. Akkor a mostani járási hivatal pincéjében volt az intézmény. Amikor ott jártunk, leginkább az az emlék maradt meg bennem, hogy a lábam a szőnyegen keresztül belesüppedt valamilyen mélyedésbe, mert a padló teljesen el volt korhadva. Egy gimnazista lánynak nem ez volt az álma, ki is jelentettem, hogy nem leszek levéltáros. A következő évben történelem–német tanári szakra jelentkeztem Magyarországra. Mivel éppen akkor volt a száj- és körömfájás járvány, itthon kellett felvételizni. Azzal mentem Pozsonyba, hogy az általam választott szakra felvételizek. Amikor megkaptam a kérdéseket, akkor derült ki, hogy a lipcsei egyetemre felvételizek német tolmács szakra. Egyrészt a némettudásom nem egyezett azokéval, akik tolmácsnak jelentkeztek, másrészt soha nem is akartam tolmács lenni. Később tudtam meg, hogy a járási pártbizottság irányította át a kérvényemet. Emiatt a magyarországi tanulmányaim meghiúsultak, így végül a pozsonyi Komenský Egyetem levéltár szakán kötöttem ki, mert nem nyílt történelem szak. Fél év alatt felismertem, hogy az a történelem, amit én a galántai gimnáziumban tanultam, nagyban különbözik attól, amit az egyetemen tanítanak. Idővel kezdtem rájönni, hogy amit a levéltárakban találunk, az az igazi forrás, és a levéltáros az, aki igazán hozzájut a történelmi adatokhoz. Annyira megszerettem a szakmát, hogy nem tudtam volna változtatni, noha többször kaptam munkaajánlatokat. A legszebb az benne, hogy az ember a kutatás előtt csak sejt valamit, ami után megy, és az leírhatatlan érzés, amikor olyat talál, amit előtte még nem talált meg senki más.” 
Így történt ez akkor is, amikor Farkasd történelmét kutatta és tudta, hogy a Károlyi család levéltára Budapesten van. „Farkasd mezővárosi ranggal rendelkezett, de előtte senki nem írt róla sehol, csak egyszer találtam róla egy utalást valahol. Azt tartottam, hogy ha mezővárosi ranggal rendelkezett a falu, akkor kell hogy legyen valahol egy kiváltságlevél. Egy hetet töltöttem a budapesti levéltárban, amikor megkaptam azt a köteg iratot, amelyben végül meg is találtam a kiváltságlevelet. Látni lehetett, hogy a köteg alján van egy pecséttel ellátott irat, akkor már biztos voltam benne, hogy az lesz az, amit keresek, de azt mondtam magamnak, csak akkor érhetek el odáig, ha végiglapozom az összes iratot. Nem tévedtem, valóban a kiváltságlevél volt. Fantasztikus jó érzés volt, hogy valami újat tudtam mutatni. Egyébként ez egy hatalmas türelemjáték is egyben.” Novák Veronika a legnagyobb élményként élte meg, amikor a vatikáni levéltárban kutathatott. Napokig lapozgatta a középkori iratokat, de nem talált semmilyen adatot, utalást arra, ami a kutatást előre vitte volna, míg végül rálelt arra a pápai engedélyre, amely megengedte Mátyás királynak, hogy egyetemet alapítson. Ez alapján jött létre Pozsonyban az Academia Istropolitana egyetem 1465-ben. „Mindig az apró, néha jelentéktelennek tűnő adatoktól jutunk el a nagy felfedezésekig. Ez a szép ebben a szakmában, hogy a kutatás mindig hoz valami újat. Csak nem szabad, hogy az ember feladja.”