Víz nélkül nem lehet agrártermelést folytatni

A Duna természetes vízjárásával harmóniában élő és gazdálkodó emberek életét először a XIX. század végén, az egyik mellékág főággá bővítése, és a mai árvízi védvonal kezdeti töltéseinek megépítése bolygatta meg. 1992-ben újabb, nagymértékű beavatkozás történt a bősi vízerőmű megépítésével. A Duna egyoldalú elterelésével ma minimális vízmennyiség jut az öreg Dunába és mellékágaiba. A térség legértékesebb és leginkább veszélyeztetett részei ma már természetvédelmi oltalom alatt állnak. Ezért is fontos feladatunk a vízkészlet gazdaságos felhasználása.

A vízkészletekkel való gazdálkodás fontosságát először Beszédes József vízépítő mérnök ismerte fel. Azt tartotta: a víz legértékesebb gazdasági javaink egyike, ezért teljes mértékű hasznosítására kell törekednünk. A tervszerű vízgazdálkodás azonban elképzelhetetlen a víz előfordulásának és földi körforgásának beható ismerete nélkül. A talajvíz és a csapadék közötti összefüggésről – elsősorban minőségi értelemben – már a 19. század végén megállapították, hogy a talajvízből csak a csapadék által pótolt részt szabad kihasználni.

Víz nélkül nem lehet mezőgazdasági termelést folytatni, a növények teste 50–90%-ban vizet tartalmaz, de a légszáraz magvak és spórák nedvességtartalma is eléri a 8–10%-ot. A növények az ásványi tápanyagokat sóoldat formájában veszik fel a talajból. A száraz, csapadékmentes években elért rossz termés bizonyítja, hogy milyen következményekkel jár, ha a növények nem jutnak hozzá a megfelelő vízmennyiséghez.

A növények vízfelvétele a gyökérzet növekedési dinamikájától és a talajvíz mozgásától függ. Az optimális nedvességtartalmú talajban a növények gyökérzete kevésbé terül szét, az egyedek sűrűbbre ültethetők, mert egységnyi területen több növény találja meg kedvező életfeltételeit. Száraz tájakon a gyökérzet növekedése felgyorsul, mindinkább szétterül, keresve a nedvesebb talajrétegeket. Ezért az egységnyi területre csak kevesebb növény ültethető, hiszen kevesebb növény találja meg életfeltételeit.

A növények a talajnedvességet annál jobban felhasználják, minél nagyobb talajtömeggel érintkeznek gyökereik. A gyökerek által kiszárított talajban, ha a talaj újra nedvesedik, új aktív gyökérhálózat fejlődik. Ha elmarad a légköri csapadék, a gyökerek a nedvesség irányába növekednek. A talaj nedvességkészletét azok a növények képesek jobban kihasználni, amelyek gyökérzete erős szívóhatású és dús. A gyengén fejlett gyökérzetű tavaszi árpa kevésbé használja ki a talaj vízkészletét, mint a dúsabb gyökérzetű és erősebb szivóhatású zab. A szárazságtűrő növények gyökérzete vagy erősen szerteágazó (pl. kukorica), vagy igen mélyre hatoló (pl. lucerna, szőlő).

A mezőgazdasági növények tehát eltérően használják ki a talaj vízkészletét. Ezt a tényt a növények kiválasztásakor is figyelembe kell venni, nem célszerű ugyanazon a táblán két, a talajnedvességet erő-sen kihasználó növényt közvetlenül egymás után vetni. Például a lucerna, vöröshere, zab stb. erősen kihasználják a talaj vízkészletét, a borsó és a burgonya kevésbé.

A növény vízszükséglete függ a fajtól és a fajtától, de változik a növény életének különböző periódusaiban is. Minden növény növekedési és fejlődési fázisában van egy kritikus időszak, amikor a vízhiány különösen kedvezőtlenül hat a további fejlődésre, és károsan befolyásolja a terméseredményt (kalászos gabonáknál a bokrosodás szakasza). A sikeres növénytermesztés további feltétele a talaj vízgazdálkodásának az ismerete. A talajban a szemcsék, morzsák között, illetve belsejében azok nagyságától és alakjától függően kisebb-nagyobb hézagok, pórusok találhatók. Ezekben nedvesség, levegő és mikroorganizmusok vannak. A növény hajszálgyökereivel behatol a hézagokba és felveszi a vizet, valamint az oldatba került tápanyagokat.

A víz a talajban többféleképpen fordulhat elő. A pára a talajharmat képződésének forrása. A talaj levegőjében levő vízgőz a nagyobb páranyomású helyről a kisebb páranyomású hely felé áramlik, így rendszerint a mélyebb rétegekből pára áramlik a magasabban fekvő üregekbe. A páratartalom növekedése vagy lehűlése következtében a vízgőz talajharmat alakjában kicsapódik. E vízmennyiség távolról sem elégíti ki a növényzet igényét. Mégis fontos szerepe van száraz periódusokban a hasznos baktériumtevékenység időleges elősegítésében, a talaj beérlelésében.

A higroszkópos nedvesség az a vízmennyiség, amelyet a talaj a vele érintkező légrétegből megkötni képes. Ennek mennyisége annál nagyobb, minél több anyag- és humuszkolloid van a talajban, és minél nagyobb a levegő relatív páratartalma. A higroszkópos nedvességet a növények nem képesek felvenni, ez a nedvesség a baktériumtevékenységet segíti elő.

A hártyavíz a talajszemcsékhez tapad, és több molekula vízrétegből áll. Ennek csak azt a részét képesek felvenni a növények, amely tapadása nem haladja meg a gyökerek szívóerejét. A többit a baktériumok hasznosíthatják.

A kapilláris víz a növények fő forrása, az esőzések, öntözések közti száraz időszakban is kielégítik a növények vízszükségletét.

A gravitációs víz csak nagy esőzések idején tölti ki a talaj hézagait és az esőzés megszűnte után lassan leszivárog a mélyebb rétegekbe. Ezt a vizet a növények csak korlátozott mértékben tudják hasznosítani.

A talajvíz a talaj mélyebb rétegében alakul ki, az összes hézag teljes mértékében vízzel telítődik. Legtöbbször a víz mozgása oldalirányú, miközben a mozgás annál gyorsabb, minél lazább a talaj. A gyorsabban mozgó talajvíz több oxigént és tápanyagot tartalmaz, mint a lassabban mozgó ún. pangó talajvíz, amely ártalmas lehet a növényzetre (redukciós viszonyok)

A növényzet a vizet a talajból veszi fel. Ez lehetőséget teremt a talajviszonyok megváltoztatásával a nedvességviszonyok szabályozására. A gyakorlatban jól bevált számos eljárás kiválasztásakor hármas feladat megoldását kell szem előtt tartani: a talaj vízvezető képességének fokozása, víztartó képességének növelése és a vízveszteség csökkentése.

A talaj vízgazdálkodását szabályozza a vetésforgó is, amely lehetővé teszi a tarló és gyökérmaradványok révén a szerves anyag növelését a talajban. A trágyázás ugyancsak kedvezően hat a talaj szervesanyag-tartalmára, részben közvetlenül, de főleg közvetve, a növények jobb táplálásával.