A növény felépítéséből kikövetkeztethető a vízigénye

A környezeti tényezők is sokat számítanak, hiszen árnyékos, szélvédett, hűvös helyen a vízigényes fajok is jóval kevesebb öntözést kívánnak, mint a napos, szeles helyre ültetett társaik, ahol a hőmérséklet és a légmozgás együttes hatása folyamatosan csökkenti a talaj vízkészletét, és fokozza a növény párologtatását.

A növények egy részéről szinte ránézésre megállapítható a vízigényük. Gondoljunk például a kaktuszokra, amelyeknek már a testfelépítésük is mutatja, hogy vizet tárolnak, ezzel hosszú ideig függetleníteni képesek magukat a környezetükben felmerülő vízhiánytól. A húsos pozsgás levelű növényekre ugyanez jellemző. Ezekből, ha levágunk egy hajtást, az akár hosszú hetekig nem kezd lankadni.

A merev levelű fajok, illetve a szőrrel, vagy viasszerű kutikulával borított leveleket nevelő növényeknél ezek a külső jegyek szintén arra utalnak, hogy a növény képes a szárazabb időszakokat különösebb károsodás nélkül elviselni. Ilyen védőréteg található például a káposztafélék levelein.

A vékonyabb levelű fajok már jobban ki vannak szolgáltatva a csapadéknak, mert ezek kevésbé képesek tolerálni a vízhiányt. Erre példa a paprika, vagy egynyári dísznövényeink közül a fukszia, amelyek ha kevés vizet kapnak, egyből lankadni, hervadni kezdenek. Ezek a folyamatok gyorsan visszafordíthatók egy határig, hiszen ha megöntözzük a kókadó növényt, akkor lombja újra kisimul. Ez azonban csak egy határon belül működik, mert ha a vízhiánytól már maradandó károsodást szenvedtek a levél szövetei, akkor már nem éled föl többet a növény.

Végül vannak a raktározó szervekkel felvértezett növények, mint a sárgarépa, vagy a retekfélék. Ezek megvastagodott raktározó gyökerük miatt szintén sokáig nem mutatják a vízhiány tüneteit. Ám ha tenyészidejük során nem elegendő vizet, és nem egyenletes eloszlásba kapták meg, akkor e hiány eredményeképp az ízük és szöveti felépítésük változik, ami miatt akár fogyasztásra alkalmatlanná is válhatnak.

Azon túlmenően, hogy pusztán a növények vízigényét kielégítsük, még számos olyan cél van, aminek elérését a termesztésben az öntözéshez kötve érhetjük el. Ezeknél lényeges a víz kijuttatásának időpontja, mennyisége. E módszerek nagy részét szinte mindenki alkalmazza kiskertjében, csak esetleg nincsenek így nevükön nevezve.

A vízpótló öntözés a legáltalánosabb öntözési mód, hiszen a csapadék hiánya esetén a talaj megfelelő víztartalmának elérése a célunk vele. A gyökérzettel átszőtt talajréteget átnedvesítjük. A növények növekedésével arányosan kell növelni ennek a vízpótló öntözésnek vízadagjait is, hogy a gyökérzóna alsóbb rétegeibe is eljusson a nedvesség. Kelesztő öntözésnél azt kell elérnünk, hogy a magok a csírázásukhoz megfelelő mennyiségű vízhez jussanak. Ezt a biztonság kedvéért akkora vízadaggal is végezhetjük, ami akár 1-2 hétig nedvesen tartja a talaj azon felső rétegét, ahol a magok helyezkednek el. A csírázás időszakában a föld nem száradhat ki, mert az a kis, még alig kifejlődött gyökérrel rendelkező magoncok pusztulásához vezet. A frissítő öntözés célja a levelek hűtése, a lankadás megszüntetése. Kis vízadagokkal célszerű alkalmazni, hiszen a levelekre jutó vizet csak kis mennyiségben képesek felvenni a növények, de egy átmeneti vízhiányból adódó lankadás esetén ez éppen elegendő a probléma megoldására.

A párásító öntözést a páraigényes fajok esetén alkalmazzuk, kis vízadaggal, porlasztva, szinte ködszerűen permetezve kijuttatva a vizet. A növények környezetének páratartalmát úgy is növelhetjük, ha a sorok közé engedjük a vizet, aminek egy része onnan elpárolog. Nedvességtároló öntözést tenyészidő előtt végezhetünk. Amennyiben elmaradt az őszi-téli csapadék, akkor tavasz elején nagyadagú vízpótló öntözéssel lehet nedvességet eltárolni a talajba, ami jól jön a késő tavaszi vetésű vízigényes fajoknál, mint az uborka, vagy a paprika. A talajművelést könnyítő előöntözést kettős termesztésnél alkalmazhatjuk. Akkor különösen fontos, ha az elővetemény tenyészidőszakának a végén nem igényel öntözést, így betakarítását követően csak rögös szántás készíthető, ami nem jó magágy a másodveteménynek. A szántás (kiskertekben az ásás) előtt ezért 20 mm-es vízadaggal kell öntözni, majd pár nap múlva már jó minőségű, 60-70 százalékos nedvességtartalmú, porhanyós talaj várja a másodvetemény magjait. Talajátmosó öntözésre intenzíven műtrágyázott területen, főleg homoktalajon van szükség, ahol a N, és K sók felhalmozódnak. Ezeket nagy, 150-200 mm-es vízadaggal moshatjuk ki a talaj alsóbb a kultúrnövényeink gyökérzónáját már nem érintő rétegekbe. Erre olyankor kell különösen gondot fordítani, amikor só-érzékeny növényt akarunk nevelni a területen, például salátát.

Fagy elleni öntözésre fűtés nélküli fóliasátrakban lehet szükség. Itt a víz nagy fajhőjét és a talaj hőkapacitását használjuk fel. A felső talajréteg 8–10 mm-es rétegét átnedvesítjük, ami a beöntözés hatására könnyebben felmelegszik, ezt a hőt tárolja, amit éjjel kisugároz, emelve a talajszintben a levegő hőmérsékletét. A beiszapoló öntözés célja, hogy a kiültetett növény gyökeréhez, vagy földlabdájához ragassza a talajszemcséket a gyorsabb eredés érdekében, de száraz talaj esetén ez a vízpótló öntözés szerepét is betölti. A fenti módszereket nem csak üzemi környezetben, hanem kiskertünkben is eredményesen alkalmazhatjuk. (Ezermester)