A „szlovákiai magyar” polgári politizálás lehetőségeiről

Két út kínálkozott, az egyik az etnikai politizálás, vagyis egy közös magyar párt létrehozása a többi szlovákiai magyar párttal, ami végeredményben a Híd korábbi politikájának feladásával jár, annak reményében, hogy talán néhány elemet át tudnak menteni. A másik út pedig az elvi politizálás, vagyis a visszakanyarodás a 2009-ben megkezdett útra, hasonló ideológiát valló szlovák pártok bevonásával.

A Híd az előbbi mellett döntött, bár még mindig megvan a lehetőség, hogy végül a második úton induljon el.

Az összefogás első látásra minden szlovákiai magyar legdédelgetettebb álma megvalósulásának tűnik, hiszen általa újra lehet magyar parlamenti képviselet – sokak számára egyszerűen csak újra, másoknak végre „igazi”. S talán ez a különbségtétel jelzi azt az elméleti problémát, amely több más mellett mindjárt az elején kétségeket ébreszt.

Az összefogott pártok ugyanis alapvetően etnikai alapon fognak politizálni – ez nyilvánvalónak tűnik már az első megnyilatkozásokból. (S hogy ez a Hídtól sem esett olyan távol a közelmúltban, arról világosan beszél a képviselőjelölt-listájuk és választási kampányuk.) Az etnikai keretek közé azonban szinte lehetetlen bevinni azokat az elveket, melyek a Híd erényévé váltak az elmúlt több mint egy évtized első felében (az már más kérdés, hogy mennyire erodálta ezeket az erényeket a Smerrel töltött idő, illetve a párt a maga rossz döntéseivel). Hiába szól az augusztus 20-án aláírt egyezmény a jogállamiság és a demokrácia minimumáról: ezek annyira  alapértékek, hogy kölcsönös elfogadásuk nem lehet kérdés, ellenben ezzel együtt sem tűnik összeegyeztethetőnek a szóban forgó két ideológia: az etnikai világlátás és a polgári gondolkodás.

A polgári jelzőt jobb híján használom arra az ideológiailag kevert politikai alapállásra, mely az induló Hídra volt leginkább jellemző (jó nagy távolságra a Fidesz által kisajátított fogalomtól). Lényegeként pedig a párbeszédre való törekvést, a többséggel fenntartott jó viszonyt, a más kisebbségek iránt mutatott érzékenységet, az országos problémákban való gondolkodást jelenti. Mindezek pedig kívül esnek az etnikai pártként működő MKP eddigi gyakorlatán. Hogy ez a jövőben miként alakul, arra nagy hatással lesz stratégiai partnere, a Fidesz akarata, de erről később.

Érdemes elgondolkodni az összefogás fogalmán is, amely az utóbbi bő évben rengeteg jelentésben bukkant fel a szlovákiai magyar közéletben. Egy értelmiségi vitakezdemény után rosszul álcázott civil kezdeményezésnek indult, majd egy egyeztetési szándékká vált, hogy aztán a két legnagyobb magyar párt összefogását felrúgva maga legyen egy választási párt neve, amely miközben közös érdekekről, mindenki összefogásáról beszélt, nem volt rest kizárni a különbözőket az egység nevében. A parlamenti választás kudarca után aztán mindenki a „valódi” (?) összefogásról kezdett beszélni. S ahogy látjuk, ez a kiüresített fogalom ismét csak hamis tartalmakkal kezd telítődni.

Úgy tűnik, a Fidesz folytatja a határon túli kiválasztott pártjai intézményes támogatását. Miként Semjén Zsolt nyilatkozott még tavaly nyáron: „Nem kell szemérmesnek lenni, névvel, címmel vállalom, igen: a magyar állam intézményes módon támogatja a külhoni pártokat. Csókoltatom az utódállamokat, akiknek ez nem tetszik.” (E szavak abszurditását, megalázó voltát most nem tárgyalom.) Románia és Szerbia után Szlovákiában is egy olyan párt kerekedhet felül, amely több szálon kapcsolódik a legerősebb magyar kormánypárthoz. S a romániai és szerbiai példákat látva nem lehet kétségünk, hogy ezt az ideológiai béklyót komolyan gondolják, vagyis egy nemzetben gondolkodó etnikai párt a céljuk. Ehhez első kóstoló az SZFE ügye volt, amikor Sólymos László hallgatókat támogató nyilatkozatára hevesen reagált az MKP vezetősége.

Hogy mit várhatunk egy ilyen stratégiai partnertől, arra talán fényt derít, ha megnézzük, milyen helyzeteket teremtett a múltban ez a partneri viszony. Az látszik, hogy a Fidesz komolyan gondolta a hűséget, más szubjektummal nem is nagyon állt szóba Szlovákiában, mint az MKP-val. Véd- és dacszövetségük a támogatások szétosztásánál is megmaradt, meglehetősen nagy összeg vándorolt a magyar állami költségvetésből a szlovákiai MKP-közeli vállalkozókhoz, civilekhez, intézményekhez, és létrehoztak egy médiacsaládot is. Mindezt persze számtalan botrány kísérte, emlékezzünk a Főnix PT vagy a Libertate ügyére. A támogatásért cserébe mindössze a zászlóhoz kell csatlakozni.

Az összefogással a Híd mindezeknek a részesévé válik. Sok múlik azon, hogyan reagál erre a helyzetre, és akár az összefogás feladását is okozhatja az ezekben az ügyekben rejlő feszültség, a látszatmegoldások aknái. Az említett határon túli példák nem azt mutatják, hogy az intézményesen támogatott pártokban megtűrik a más véleményt, s így valószínűleg eljön az a pont, amikor a csatlakozók vagy betörnek, vagy kilépnek.

Ilyen körülmények közt kérdéses, vajon láthatók lesznek-e tipikusan polgári témák, akár az eddig legjellegzetesebb, a más etnikumok (és egyéb kisebbségek) képviselete. Ez eddigiekből az tűnik ki, mintha nem volnának rá vevők az összefogott szlovákiai magyar pártok (hacsak nem arra a rövid időre, míg a népszámlálási kérdőívben beikszelik a magyar nemzetiséget is). De tud-e majd mutatni más olyan témát a beolvadt polgári politika, ami a következő parlamenti választásnál is emlékeztetni fog saját eszmei alapjaira? Például egy nem csak etnikai szempontból elgondolt oktatási, illetve közigazgatási reform? Vagy akkorra már mindent az etnikai felügyelet alá vonnak? A tagság nagysága, aránya egyéni szinten sem biztat nagy sikerekkel az egykori hidas politikusoknak. De a Fidesz-nexusok, a lojalitás is sokat jelenthet majd a párthierarchia kialakításában. (Vajon ki mehet el a MÁÉRT-re?)

Az etnikai politika összeegyeztethetetlensége a polgári eszmékkel, a Fidesz és helyi nagyurak ereje, hosszabb távon a megszerezhető pártpozíciók, a transzparenciáért vívott mikroharcok együtt eléggé erős falat emelnek a polgári politika elé ebben a pártegyesülésben. A mai politikai életben tanúi lehettünk több párt arculatváltozásának, ami azonban akkor nyer értelmet, ha az új arculat karakteres marad, és több szavazót jelent a párt számára. Ebben az esetben viszont a szavazók egy részének magára hagyásáról és a platformmá alakulással jelentős arcvesztésről lenne szó, ha még ezt egyáltalán arculatnak lehet nevezni. Bár az események rácáfolhatnak az eddig vázoltakra, egyelőre erős maradhat a félelem, hogy a szlovákiai magyar polgári politizálás eltűnik, akár a tengerparti fövenybe rajzolt arc.

Közben tudatosítani kell, hogy nem kevés választóról beszélünk. A Híd programjára legutóbb kicsivel több mint 59 ezren szavaztak, feltehetőleg nagy része pozitívan gondolkodik a polgári értékekről. Valószínűleg csalódás volna számukra, ha a polgári gondolatokból túl sokat kellene feláldozni az etnikai (nemzeti) politizálás oltárán. A szlovák pártokra szavazók nyilván többféle okból mondtak nemet a magyar pártokra (lehettek ezek protesztszavazatok a Smer vagy épp a magyar visszásságok ellen, de a populista pártok, így az  OĽaNO és a Sme rodina kampánya is sokakat elcsábított, vagy a Híd korábbi szavazói közül épp a polgári gondolkodáshoz akkor már közelebb álló pártokra, az egyelőre még nem túl erős magyar platformmal rendelkező PS-re vagy a Za Ľudíra szavaztak). Számukra az etnikum lejjebb került az értékrangsorban, s ha a magyar pártok vissza akarják csábítani őket, abból kell kiindulniuk, hogy nagy százalékukban rezonálhatnak a polgári gondolatok.

Egy olyan szavazóbázisról van tehát szó, melyet az új összefogás is megbecsülhetne ha már (már ha?) tényleg be akar jutni a parlamentbe. De több szlovák pártnak is vonzó lehet, főként azok közül, amelyeknek a Híd által hozott pár százalék fontos lehet a parlamentbe jutáshoz vagy képviselői létszámának növeléséhez.

Szlovákiának még mindig szüksége van a többséggel folytatott párbeszédet képviselő kisebbségi (magyar) pártra (ebben igazuk volt a választás előtt megszólaló, polgári gondolkodású elemzőknek). Szükség van erre az ország kondíciója miatt is: a saját nemzetbe való bezárkózás az egymással párhuzamos létet és nem a közös ország ideáját vonja maga után.

Persze, felvetődik a kérdés, vajon melyik Hidat látják most a szlovák pártok: azt, amelyik kitartott a Smer mellett a Kuciak-gyilkosság és sok más (saját) botrány után is, vagy egy megújult pártot, mely visszatér a gyökereihez. Merthogy időközben végbement a már tavaly tavasszal is joggal elvárt fiatalítás, s úgy tűnik, polgáribb arcát mutatja az új vezetés. Csakhogy főként a szlovákiai magyar választók felé. Ezért lenne fontos a szlovákiai magyar problémák napirendre tűzése mellett olyan témák mellé is odaállni, melyek a szlovákok számára is mutatják ezt a szemléletváltást, például a pártok finanszírozása, az igazságügyi reform, a járvány sújtotta gazdaság talpra állítása, a klímaválság stb. (Nem beszélve arról, hogy a párt kommunikációjára és menedzselésére is ráférne a fiatalos lendület.)

Elég valószínű, hogyha ezt a többség felé vezető utat választotta volna/választaná a Híd a következő választásra készülődve, nagyobb eséllyel kerülné el az átláthatatlan pártfinanszírozási ügyeket, ami hosszabb távon a hasznára válna.

Az identitáspolitikát tekintve nyitott pártok közül a politikai spektrum több részéről is szóba kerülhet alkalmas partner, a liberálisoktól kezdve a konzervatívokig (érdekes jelenség a karakteres baloldal hiánya…). Jelölt tehát akad, akiket látva talán a párt korábbi szlovák szavazói is visszatérhetnek (mondjuk az elpártoló magyarok helyére).

Ezekkel a pártokkal való partnerség nem követeli meg a szlovákiai magyar politika tipikus polgári elemeinek korrigálását vagy épp eliminálását. A politikai arculat megtartása hosszabb távon térülhetne meg, a szlovákiai magyar közösség számára is pozitív módon: tiszta kapcsolat a választókkal, következetes képviselet, világos tervek a jövőbe.

Egy szlovák párttal létrehozott választási párt vagy koalíció megfelelő keretet tudna biztosítani arra is, hogy a kisebbségi érdekek képviselve legyenek, bár ez függ a parlamentbe jutott képviselők arányától is. A párbeszéd – és nem a konfrontáció – útján pedig effektívebb is lehet ez a képviselet. Ugyanakkor az etnikai szűkítés helyett egy más etnikumokra és kisebbségekre nyitott politika nemcsak hogy újabb szavazókat hozhatna, hanem sokat tehetne a multikulturális Szlovákia létrehozásáért, átfogóbb nézőpontot és megoldásokat biztosítva.

Mindemellett a közép-európai történések aggodalomra adnak okot a jogállamiságot illetően. A visegrádi négyek országai közül ebből a szempontból még mindig Szlovákia áll a legjobban. Ugyanakkor aggasztó például a Kuciak-ügy bírósági folyamata, vagy az a mód, ahogy Matovič kormányfő a pandémiát kezeli (a tavaszi lockouttal fenyegetőzés után a gyeplőt a lovak közé…), amivel más populistáknak és a szélsőségeseknek nyit teret. Vagy épp a járási hivatalok vezetőinek kinevezése stb. Mindezek az „alternatív demokráciafelfogásokat” erősíthetik, s talán egy idő után nem az lesz a fő kérdés, hogy lesz-e magyar érdekképviselet, hanem hogy jogállamban élünk-e tovább, s a partnerek kiválasztásánál is ez a szempont lesz fontosabb.