A múlt soha nem lesz készen

A múlt történelmi és irodalmi szenzációk formájában érkezett meg a héten a magyar közéletbe: előkerült egy családi magángyűjteményből Teleki Pál öngyilkos miniszterelnök személyes, titkárának írt búcsúlevele, feltárult Kosztolányi Dezső egyik árnyékos életszakasza, s Amerikában dolgozó professzor robbantott ki vitát merész kutatási megállapításaival, melyek a nyugati szövetségesek komoly felelősségét mutatják a Horthy-féle kiugrási kísérlet kudarcában, a német megszállás kiprovokálásában.

Megannyi izgalmas, a magyar huszadik századot árnyaló, érdekes adalékokkal szolgáló szál, tény, dokumentum. Mi a közös bennük? Hogy így együtt, egyszerre érkezve jól megmutatják, mennyire nem befejezett, lezárt soha a történelem, s mennyire nem tekinthető feketének vagy fehérnek a szereplők, események, motivációk túlnyomó többsége. A múlt mozaikjainak feltárása, a viták kirobbanása üzenet a mának is: az élet bonyolult.

Antiszemita is voltam. Hogy nem leszek ismét, arra nem tehetek ünnepélyes fogadalmat.

(Kosztolányi Dezső, 1929)

Rögtön itt van a nagy európai, polgári író és költő esete a Tanácsköztársaság tombolása után némely radikális, szélsőséges nézetekkel. Kosztolányi az Új Nemzedék című fajvédő lapban publikált 1919–21 között bolsevikok, szabadkőművesek, zsidók kritikusaként – név nélkül. Arany Zsuzsanna Kosztolányi-kutató alapos szóelemzésekkel bukkant az író stilisztikai nyomaira. A kaland ez eszmékkel rövidnek bizonyult, életében nem volt meghatározó, de sokat elárul a korról. Nem értékeli át Kosztolányi irodalmi erejét és személyiségét, de érdekes adalék. Rávilágít arra is, hogy nem szabad mai tudásunkat erkölcsi ítéletként visszavetíteni a múltra: egyrészt a fajvédelem nem volt azonos a nyilas mozgalommal, másrészt a 20-as évek antiszemitizmusát nem ítélhetjük meg úgy, mintha a kor embere tudhatta volna, hová vezet később.

Ha valaki kíváncsi, h. mindez miért, megmondhatja, h. nagyon és mind jobban utáltam az embereket. Síromra sem most, sem később emléket ne tegyenek, még névtáblát sem.

(Teleki Pál miniszterelnök búcsúlevele titkárának, 1941)

Fake news az, amit április elsején tréfának hívnak. Április elsejével kezdődött ez a hét, úgyhogy mostanra újra komolyra fordítva a dolgot: a családi hagyatékból előkerült Teleki-magánbúcsúlevél is fontos fejlemény, jel a múltból. Az a bizonyos fake news, esetünkben az összeesküvés-elméletek, mítoszok terjesztése kapott egy pofont, hiszen Teleki halálának körülményeit még inkább tisztázza depressziója, életuntsága, elkeseredett állapota, így a gyenge lábakon álló gyilkossági fantázia-teória hívei újabb bizonyítékot kaphattak a tévedésükről. Egy ilyen lelet jól mutatja: a történelem nyitva van, nem zárt be, az értelmezés, árnyalás, a múltról való gondolkodás folyamatos élmény és lehetőség.

Bármit mondunk a Horthy-féle vezetésről, Amerikában is tudták, hogy a magyar vezetés kulturáltabb része angolbarát volt. Ez evidencia, csak ma már nem szabad mondani, mert akkor megvádolnak politikai alapon, hogy tisztára akarod mosni Horthyt.

(Borhi László történész, az Indiana Egyetem professzora, 2019)

Az amerikai–angol és magyar kapcsolatokkal foglalkozó tudós vitát generált a szövetségesek felelősségét firtató írásával, s ahogy az lenni szokott, ezúttal is végigsöpört a remegés a frontvonalak mentén: mintha Borhi kutatói tézisei összefüggésben lennének a Fidesz politikájával, emlékezetpolitikájával, mintha egy kutató eredményeit aktuálpolitikai megfontolások alapján publikálná. Az eset a hozzászóló történészek tárgyszerű vitatechnikája révén példa lehet arra is, ahogyan Magyarországon meg kellene beszélni közös dolgainkat: személyeskedések nélkül, higgadtan, tisztelve a másik álláspontját, szemben az oly csábító hisztériával és olcsó moralizálással.