A magány tragédiája

Ha feltesszük a klasszikus kérdést a mai tizenéveseknek, hogy mi leszel, ha nagy leszel, akkor a jelentős részük azt fogja válaszolni, hogy influenszer. Vagy valami hasonló. Miért? Mert a népszerű megmondóemberek mindig boldogok, sokat utaznak, mindig csak jó történik velük, luxuscuccokban járnak, mindent megkapnak ingyen, így mindenki számára vonzó ez a „szakma”. Legyen az a Facebookon, a YouTube-on, az Instagramon, a TikTokon vagy a jó ég tudja még, hány platformon. A lényeg, hogy ők mindig mindent könnyen megkapnak, és gyorsan meggazdagodnak. A munka nélküli pénzszerzés sokakat elvarázsol, és így nem is lehet csodálkozni azon, hogy hovatovább ez lesz az egyik legnépszerűbb szakma.

Sőt, néhány ilyen influenszer előszeretettel meg is mutatja, milyen csillogásban él, milyen új, méregdrága lakást vásárolt a tengerparton vagy egy előkelő negyedben, hála a követőknek. Elég volt néhány videó, a sok-sok lájk, feliratkozás, és már dőlt is a lé… Kinek ne lenne vonzó egy ilyen álomkarrier? Ne csodálkozzunk, hogy a legtöbb fiatal éppen erre vágyik, a gondtalan életre, a csillogásra, a villogásra. És még valakinek is érezheti magát közben.

Persze, úgy érzik, már próbálkoznak, hiszen megannyi fotót, videót, posztot, instasztorit posztolnak a közösségi média platformjaira, várják a lájkok csipogását, az elismerést. Szigorúan csak a jókedvet, a boldogságot közvetítve a barátoknak (akikkel már hónapok óta, vagy ami még rosszabb, soha az életben nem találkoztak, de a lényeg, hogy minél magasabb legyen az „ismerősök” száma), mintha a szürke hétköznapok, a szomorúság nem is létezne (legfeljebb egy-egy gyászeseményt posztolnak). Mindenki boldog, mosolyog, az egyik a tengerparton pózol, a másik az újonnan vásárolt cipőjét, ruháját mutogatja. Hosszú ideje élnek ebben az álomvilágban, és ezért számukra természetes a boldogság, vagy legalábbis amit annak szeretnének bemutatni. S ha valamelyiküknek netán mégis rosszabb napjai vannak, összeveszik a barátjával, vagy csak magányos, akkor nincs, akit felhívjon, nincs, akivel személyesen leüljön beszélgetni, kiönteni a bánatát, hogy ezzel és a barátok segítségével enyhítsen fájdalmán. A valós, tartalmas kapcsolatok eltűntek (vagy soha nem is voltak az életükben), a szmájlik, az emojik világába menekülve kommunikálnak.

A „csak a mosoly, a csillogás, a boldogság létezik a közösségi médiában” jelenséget már a szakemberek is sokat tanulmányozták, és megállapították, ez korunk egyik betegsége, amit a lehető leggyorsabban kezelni kell. Hiszen ez jelentősen torzítja a felhasználók énképét, sokszor unalmasnak, haszontalannak, senkinek érzik magukat. Ez pedig sokszorosan hat egy esetleges probléma felmerülésekor, amit épp ezért nem tud vagy nincs kivel kezelni. Sokszor pedig a kilátástalanságból, a problémákból vezető kiutat nem találják (erről nem mesélnek a rajongott megmondóemberek), így nem látnak más megoldást, mint önként véget vetni az életüknek. S minél később tanuljuk, tanítjuk meg a helyén kezelni a közösségi médiát (mert az továbbra is hasznos tud lenni), az influenszerek által közvetített hamis világképet, annál több sok ezer ismerőssel rendelkező, de magányos fiatal tragédiájáról olvashatunk. A közösségi média tulajdonosa pedig minden egyes fekete szívecskés gyászüzenetből profitál, hiszen „reakciót” vált ki. Ez az igazi tragédia...