A kukorica mint hasznos gyógynövény

A kukorica származása egyes kutatók szerint kelet-indiai, de a folyamatos kutatások (ásatások) alapján ma már nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy az őshazája Dél- és Közép-Amerika. Európába a 15. század végén Kolumbusz hozta át. Magyarországra 1590 körül került Dalmáciából a törökök közvetítésével, és egyes adatok szerint 1611-ben már Erdélyben is termesztették. Korábban törökbúza, málú, tengeri néven is ismerték.

A kukorica (Zea mays) a pázsitfüvek családjába tartozik. Magasra növő, egyéves, egyszikű, széllel porozódó növény, az erős gyökérzete 2-3 méter mélyen hatol a talajba. Egylaki és váltivarú, azaz a hím- és a nővirágok ugyanazon a növényen, de külön virágzatban helyezkednek el. A hímvirágzat (címer) a hajtás csúcsán található, a megjelenése után 3-13 napra megindul a hímvirágzás, ennek időtartama – fajtától és időjárástól függően – 5-10 nap lehet. A fő vagy az oldalhajtáson, rövid szártagú tengelyen helyezkedik el a csuhélevelekkel borított torzsavirágzat (nővirág). A cső alsó virágaiból kiinduló bibeszálak (kukoricahaj, kukoricabajusz) megjelenése jelzi a virágzás kezdetét. A megtermékenyült virágok bibéje 1-2 nap alatt elszárad, ellenkező esetben 7-10 napig zöld marad. A virágzási idő júniustól augusztusig tart.

A gyógyászatban a bibeszálakon és a bibén kívül felhasználják a kukoricakeményítőt és a csíraolajat is. A kukorcabajusz flavonoidokat, cseranyagot, illóolajat, zsírosolajat, K-vitamint és szilícium-dioxidot tartalmaz. A zsírosolaj telítetlen zsírsavakban, emellett E-vitaminban és értékes karotinban is igen gazdag.

A népi gyógyászatban magvait, bibéit és a torzsákat borító felleveleket használták különböző orvosságok készítésére, de a növény füstjének a belélegzését is jótékony hatásúnak tartották. Leginkább vizelési panaszok és a köhögés csillapítására használták. Előbbi esetben a bibeszálakból és a torzsavirágzatot burkoló fellevelekből, az utóbbi panaszra pedig a szemtermésekből vagy az egész kukoricacsőből „hajastúl” készített gyógyteát fogyasztották. A mézes kukoricamag-teát egyes vidékeken a köhögés csillapításán kívül a torokfájás ellen is hatásosnak tartották.

Napjainkban a teáját elsősorban húgyúti betegségek esetén, vesekő és vesehomok megelőzésére alkalmazzák. A kukorica hajából készített tea ugyanis vizelethajtó, fogyasztó és zsírtalanító szer is, ezért gyakori alapanyaga a fogyasztó teakeverékeknek is. „A kukoricatea” elkészítése igen egyszerű: egy púpozott teáskanál kukoricahajat 1/4 liter forró vízzel leöntjük rövid ideig állni hagyjuk, nem édesítjük.

A bibeszálak mellett a kukoricamagból kinyert keményítőt hintőporok és púderek, tabletták gyártása során úgynevezett gyógyszer-technológiai segédanyagként és a szőlőcukorgyártásban is hasznosítják. A csírájából nyert olaj étkezési célokra is alkalmas, a mediterrán országok konyhaművészetében az olivaolaj mellett gyakori kiegészítő.

A kukoricát külön gyógynövényként nem termesztik. A takarmány és élelmiszer célú termesztési technológiája a mezőgazdasági növények között az egyik legkorszerűbb. A kukoricabajuszt a beporzás előtt kell levágni és árnyékban gyorsan megszárítani. Ha nem hagyjuk teljesen kiszáradni, akkor elveszti a vizelethajtó hatását, és hashajtóvá válik. Figyelni kell arra, hogy a torzsát borító levélből kiálló rész gyakran penészes, ezt haladéktalanul el kell távolítani. A begyűjtött és szárított bibeszálakat papírzacskóban száraz, hűvös helyen tároljuk. (A Kertészet és Szőlészet alapján)