1989. december 1.

Akkor már négy napja nem jártam otthon, mert éjjel-nappal a Mozart-házban voltam. Ott volt a Nyilvánosság az Erőszak Ellen központja és a Független Magyar Kezdeményezés irodája is. Napközben az emberek hosszú sorokban álltak az épület előtt, és várták, hogy beszélhessenek velünk. A többség azért jött, mert segíteni akart a forradalomnak. Volt köztük sofőr, aki hozta az új Wartburg gépkocsiját, a másik a villanyszereléshez értett, a harmadik gépírónő volt. Dél körül megjelent Budaj, Szigeti és Langoš. Nagyon jókedvűek voltak, mert reggel a kulturális minisztériumban jártak, és kiharcolták az engedélyt két független lap (egy szlovák és egy magyar) megindításához. Független újság Csehszlovákiában 1948 óta nem létezett. És most egyszerre két lap is megjelenhet! Hát ez nagyszerű!

Nagyszerű, ám mégis bonyolult. Merthogy a magyar újságírók kivétel nélkül a kommunista párt valamelyik lapjában dolgoztak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy „rossz” emberek voltak, csakhogy azt mégsem tehettük meg, hogy két héttel a forradalom kitörése után egy pártlaptól hívunk át valakit főszerkesztőnek. De akkor ki legyen a főszerkesztő? Délután betoppant Grendel, Balla Kálmán, Karsay Kati és Nagy Laci. Telefonon elértük Tóth Karcsiékat, Öllöst és Barak Lacit. Ki legyen a főszerkesztő? Ez kérdeztük tőlük. Olyan ember kell, aki nem kommunista, jól beszél szlovákul, tud írni, és van elképzelése arról, hogy milyen legyen egy független lap – hangzott a döntés. Szerintem akkor legyen Hunčík, mondta a jól ismert hetyke stílusával Szigeti. Tud írni, szlovákul is jól beszél, a többit majd menet közben megtanulja. Egyébként a lap címe legyen Nap, mondta Hetyke úr, és elvonult.

Szóval délután háromra főszerkesztője lettem egy név nélküli, meghatározatlan periodicitású, független magyar újságnak. Csakhogy újságírónk még egy sem volt, szerkesztőségi szoba, írógépek és telefonok sem voltak. Hál’ istennek Balla Kálmán és Karsay Kati meg Fazekas Jóska az első pillanattól kezdve mellém álltak. Ők legalább tudták, hogyan néz ki belülről egy szerkesztőség. Én pedig az ő útmutatásaik alapján kezdtem el „tevékenykedni”. Azt mondták, hogy először is újságírókat kell szerezni. No ez igazán könnyű feladat lesz, gondoltam, hisz újságíró barátaim mindig arra panaszkodtak, hogy cenzúra van, ezért nem tudnak kiteljesedni. De ha egyszer megváltozna a helyzet...

Nos a helyzet megváltozott. Mi pedig Hizsnyai Zoli feleségével, Tóth Ildikóval elindultunk, hogy meglátogassuk a magyar lapok szerkesztőségét, és elvigyük a kollégáknak a jó hírt: szabad a sajtó! Gyertek hozzánk, szerkesszük együtt a Napot. Mit mondjak? A délután folyamán három szerkesztőséget látogattunk meg, de egyetlen újságírót sem sikerült „eltérítenünk”. Mindenkinek volt valami magyarázata, miért nem jöhet a Napba.

Amikor a legnagyobb lap szerkesztőségét látogattuk meg, a bejáratnál egy géppisztolyos milicista állított meg (civilben ő is újságíró volt.) Azt mondta, hogy a párt sajtóközpontjában nem lehet csak úgy szabadon grasszálni. Feltelefonált, és bő negyed óra után lejött egy ifjú hölgy, aki felkísért minket az üres szerkesztőségbe. A szerkesztők ugyanis már tudtak a jövetelünkről, és gyorsan hazamentek. Csak a főszerkesztő úr maradt a fedélzeten. Leültetett, és elmondta nekünk, hogy milyen nehéz egy új lapot létrehozni. Azt javasolta, inkább mondjuk meg neki, hogy ezentúl mit kell majd írnia a lapnak, és ő néhány nap alatt „átállítja” az egész szerkesztőséget. Összenéztünk Ildikóval, és elindultunk lefelé a lépcsőn. Istenem, milyen naivak voltunk! Hisz a főszerkesztő úr elmondta a megoldást. Igen, nekünk egyszerűen el kellett volna foglalni a lapot. Merthogy „nekik” mindenük megvolt. Titkárság, telefonok, fotósok, hírügynökségek. Nekünk meg semmink.

A portánál a milicista kolléga még viccelt is velünk. Látják, milyenek vagyunk mi, kommunisták? Senki sem bántotta magukat. Szabadon elmehetnek (hehehe).

Másnap beszállingózott néhány lelkes ember az irodánkba. Nagy Ildi, Somogyi Szilárd, Németh Ilona és Rokkó sokáig segítették a Napot. És jöttek a fiatal főiskolások is. Az egyik írógépet hozott, a másik kávéfőzőt. Este leültünk Gindl kollégával, a szlovák Verejnosť frissen kinevezett főszerkesztőjével. Peťo, bude z toho niečo?, kérdezte Gindl. Te vagy a profi, válaszoltam. Hát akkor szedjük össze magunkat, fejezte be Gindl. Vettünk egy mély lélegzetet. És december 15-én 18 órakor az utcán volt a Nap első száma.

Másnap este Václav Havel meglátogatta a szerkesztőséget (a pici irodát). Két hét alatt csináltátok meg? – hitetlenkedett. És negyvenezer példányt adtok el? Hát ez csoda, mondta. És igaza volt.

A teljes cikk a nyomtatott Vasárnap 46. számában jelent meg!