Zsuzsotázs

Az elmúlt héten kiderült, Marian Kočner komáromi alvállalkozója az utóbbi években a közéletben tevékenykedő személyekkel – politikusok, újságírók, ügyészségi vezetők – próbált kapcsolatot kialakítani az internetes szociális hálókon keresztül. Volt, aki távolságtartón lerázta, akadt, aki elcsevegett vele motorokról és bandákról, s itt van hősünk, Martin Glváč, aki szelfiket küldözgetett neki, és csorgatta a nyálát a válaszként érkező intim felvételekre. Sőt, Zsuzsová vallomása szerint többször személyesen is találkoztak.
Egy láthatóan a testi adottságaiból élő hölgy és egy politikus viszonya mindig hálás téma, ám normális esetben a bulvárlapokban tud kiteljesedni. A régi szép időkben, amikor a közerkölcs határai még máshol húzódtak, egy félrelépés miatt magyarázkodhatott a miniszter, ám manapság ez legfeljebb akkor válik politikai számonkérés tárgyává, ha egy bunga-bunga éles ellentétben áll a tetten ért politikus által hangoztatott elvekkel. Vagy még akkor sem.

Martin Glváč szelfizgetését nem lehet csupán a Pluskára hagyni, mivel azok alapján, ami eddig a nyomozati aktákból kiszivárgott, 

Alena Zsuzsová nem egy hétköznapi lotyó. Marian Kočner egy, az ókor óta rendszeresen bevetett kémkedési-lejáratási módszer eszközeként használta. 

A szakállas trükk lényege: keress egy vonzó és kacér nőt, állítsd rá a célszemélyre, ha az bekapja a horgot, már csak kompromittáló anyagokat kell készítened – a célpont pedig a zsebedben van. A mostani eset is mutatja, hogy a közszereplők egy része nem érzékeli az ilyen kapcsolatokkal járó veszélyeket, főleg, ha azok a kibertérben zajlanak. Első látásra a webflört kevésbé veszélyes: nincs személyes kapcsolat, csak „ártatlan” csetelés, ám a látszat csal. Az elektronikus kommunikációt lehet ugyanis a legjobban dokumentálni, ezt tapasztalhatta meg a parlament smeres alelnöke is, akinek normális esetben a malőr miatt távoznia kellene a törvényhozás vezetőségéből. Ez a kor viszont nem a normális megoldásoknak kedvez, lásd Andrej Danko bizonyos értelemben még súlyosabb „kisdoktori” mulasztását, és a nulla személyes és kormánypárti konzekvenciákat.

A „zsuzsotázs” ugyanakkor nemcsak a személyes, hanem az intézményi felelősség kérdését is felveti. Hol van ilyenkor az állambiztonság? Egy politikai kapcsolatokból profitáló kisstílű bűnöző csalija csúcspolitikussal, főügyészhelyettessel és ki tudja, ki mindenkivel flörtölget, miközben az elhárítás nyugodt álmát alussza. Milyen eldorádó lehet Szlovákia bármely nagyhatalom kémszolgálata számára, ha egy hozzájuk képest csóró vállalkozóimitáció embere ilyen kapcsolatot tudott kiépíteni vezető személyekkel úgy, hogy az állambiztonság – amelynek az ilyen tevékenységek monitorozása és felfedése az egyik alapfeladata – nyomon sincs?

A kérdést sajnos nem először kellett feltennünk, az eset nem egyedi. Szűk egy éve az olasz maffiakapcsolatokkal rendelkező 

Mária Troškovával kapcsolatban kellett ugyanezt feszegetni. Robert Fico volt kormányfő személyi asszisztense, akinek láthatóan egyetlen kvalifikációja testi adottsága és „kitárulkozása” volt, 
 

a szó szoros értelmében mindenhová követte a miniszterelnököt, aratási ünnepségtől a német kancellárral folytatott tárgyalásokig. Csak találgathatunk, kiknek csicseregte el a részleteket és milyen hatással volt a volt kormányfőre, esetleg rajta keresztül ki mivel zsarolhatta az Alkotmánybíróság potenciális elnökét.