Vissza a macskát

Ervin éppen ebéd utáni pipáját szívta a kertvendéglőben, és már majdnem elérte azt az állapotot, amikor a nikotin a tarkója tájékát kezdi zsibbasztani, minek hatására elkezdi úgy érezni, hogy a világ dolgai nem is lehetnének nagyobb rendben, mint ahogy éppen vannak. Régi perverziója volt, hogy a nyár őszbe fordulásának tiszteletére csakis cseresznyés Óbestert füstöl, idén mégis elővette már jóval hamarabb, mert reggel valahogy úgy érezte, történni fog vele valami váratlan. De az elvárt zsibbadás késni látszott, helyette megjelent Bandika, szokásos szövetkalapjában, kezében összesodort újságot szorongatva, zaklatottan. Eladták! Eladták az Új Szót! – hadonászta már-már illetlenül hangosan. Látom, te vetted meg, ahogy minden nap – nyúlt az asztalra a pipaszurkálóért Ervin. Nem úgy értem, maga haszonállat, megvette az Új Szót meg a Vasárnapot a Penta. Most jelentették be nekik, hogy mivel a PSIS növeli részesedését a Petit Pressben, cserébe a Penta, vagy hát a NMH nevű cége megkapja az Új Szót meg a Vasárnapot. Mindenki egy ideg! Maga meg itt ül, és pipázik nyugodtan, mint egy Mixáth-szobor?!  Megegyeztek, hogy Bandika is bedob egy ebédet, a helyzetet konszolidálandó.  Ervin elrakta pihenni a pipát, egyébként is túl hevesen égett a tavaly novembertől csontra száradt keverék. Szóval ön mit gondol, mi állhat ennek az egész tulajdonosváltásnak a hátterében? – igazította egymás mellé az evőeszközöket Bandika. Mi lesz így a függetlenséggel? Hát, tetszik tudni – kezdte Ervin –, a függetlenséggel sokszor úgy van az ember, mint a fiatalsággal. Egy dolog, hogy ő mennyire érzi magát függetlennek vagy épp fiatalnak, más dolog, hogy mások mennyire tartják annak. A harmadik komponens az lenne, hogy valójában mennyire mondható emennek vagy amannak, ez valójában viszont szintén csak értékítélet függvénye, szóval inkább a második csoportba tartozik. Objektív értelemben ezek a kategóriák nem léteznek. Egy hetvenéves polgár is élhet fiatalosan, és egy húszéves is viselkedhet úgy, mint egy kiégett, fáradt roncs. Ráadásul Bércesi Robi is azt énekli a Hiperkarmában, hogy mindenki függ valakitől. Bandikát kezdetben zavarta, hogy Ervin minden égető problémafelvetésére ilyen bölcsességeket pöfékel ki magából, de aztán úgy volt vele, hogy a két viselkedési attitűd afféle szükséges ellentétpárként alkot egészet, mint a világosság meg a sötétség, a hideg és a meleg, vagy a nap és a hold a székely zászlón. Oké – fogadta el Bandika az idei nyár slágeritalát, az Aperol spritzet a pincértől –, akkor nézzük a dolgot a fejlődés oldaláról. Mivel lehetne tehát ezeket a turbulenciákat ön szerint a lap javára fordítani? Mit kellene változtatni, ha már egyszer? A Vasárnappal kapcsolatban az efféle megközelítés egyértelműen okafogyott, abból sem elvenni, sem hozzátenni, hisz úgy tökéletes, ahogy van. De az Új Szóra azért ráférne egy kisebb generál. Mit javasoljunk nekik, ha már egyszer idáig fajult a helyzet? Valami olyasmit, amivel korábban elpártolt előfizetőik bizalmát visszaszerzik, de eddigi hűséges olvasóikat sem rövidítik meg. Bandika és Ervin egymásra néztek, és látták egymás szemében, hogy ugyanarra gondolnak. Garfield. Vissza kell hozni a Garfieldot! 2010 óta nincs napi Garfield az Új Szóban, azóta a megmagyarázhatatlan jelenségek egymásnak adták a kilincset. „Nekem ráadásul van egy ismerősöm, aki júniusban azt mondta, petíciót fog indítani Garfield visszahozásáért, mert már nem bírja tovább” – mondta Ervin. Javasoljuk tehát ezt. Rendben. Tegyünk így.