Vírusból belpolitika

Egy vészhelyzet, társadalmi-természeti kataklizma ideje különleges politikai helyzet is: a polgárok (a szavazók) zaklatottak, félnek, szoronganak. Ezt csak tetézi az emberek többsége számára bezártságot és tétlenséget jelentő otthon maradás szabálya vagy a kijárási tilalom. Ilyenkor robban az internet is, mindenki telítődik a hírekkel, félinformációkkal és pletykákkal, a tehetetlen unalom online rotyog. Tanulságos elemezni a magyarországi politika elmúlt napjait. A kormány viszonylag visszafogottan kommunikált a járvány első szakaszában, az ellenzék pedig dinamikát vitt a dolgokba, így az első pillanattól kőkeményen kritizált, a járványt is belekeretezve megszokott narratívájába: az autokrata alkalmatlan a gyors válságkezelésre, tanácstalan, egyszemélyi hatalmát pedig inkompetens álszakemberek próbálják kiszolgálni – bezzeg a világon máshol.

Ez kockázatos ellenzéki stratégia (ha az volt, nem pedig csak a spontán internetes népi elégedetlenség túl erősnek érzékelése). Arra kellett alapozni, hogy a kormány képtelen lesz jól kezelni a veszélyhelyzetet, ezért általános lakossági felzúdulás és tömeges kiábrándulás vár rá. Erre számítani nem túl pozitív kiindulás, hiszen a minél rosszabb nekünk, annál jobb nekem elvére alapul.

Ha pedig nem jön be, a lavina engem is maga alá temethet mint izgága és alkalmatlan politikust.

Ebben a helyzetben a kemény és korai ellenzéki kritikák után Orbán Viktor politikai csapdát állított ellenzékének a héten: ez a bizonyos felhatalmazási törvény, tehát egy olyan közjogi aktus, amely a válságban különleges jogosítványokat ad a végrehajtó hatalomnak. Egy olyan kormánynak, amelyet ellenzéke diktatorikusnak nevez folyamatosan. Az orbáni csapda kommunikációs és ütemezési jellegű volt: miközben megvan a kétharmados többsége a különleges felhatalmazás megszerzéséhez, felkínálta az ellenzéknek a négyötödös közös megszavazás lehetőségét. És hogy még jobban kihegyezze az ügyet, időkorlát nélküli felhatalmazást kért a rendeleti kormányzásra, ami rögtön kiverte ellenzéke diktatúradetektorának minden biztosítékát.

Én amúgy indokoltnak gondolom az időbeli korlátozást – mondjuk 6 hónapban, azzal a kitétellel, hogy a veszély akkori változatlan megléte esetén új tárgyalással meghosszabbítható; semmit sem ront egy kormány cselekvőképességén, ha felhatalmazása nem határozatlan idejű, de indokolhatóan logikus hosszúságú időszakra szól. A kormányzók fő érve a különleges helyzet időbeli korlátja ellen az, hogy a járvány kiszámíthatatlan, s mi van, ha a parlament képtelen lesz ülésezni a képviselők tömeges megbetegedése miatt – erre viszont azt mondom: az a hatalom, amely elvárta az iskolarendszerétől, hogy néhány nap alatt álljon át a digitális távoktatásra, az a hatalom legyen már magával szemben is legalább annyira szigorú, hogy képes vészhelyzetben átállni a parlamenti távszavazás valamilyen módozatára. Ezek az elvek, de Orbán a járvány közben politikai meccset játszott le ellenzékével, amely 90 napos határidőre akarta csak megadni a felhatalmazást – és itt hibázott szerintem: a magyar ellenzéknek érdemesebb lett volna azt mondania: oké, hat hónaptól egy évig, ahogy jónak látjuk közösen. De nem, ragaszkodott a narratívájához a lopakodó orbáni teljhatalomról, míg Orbán az ellenzéki elutasításból felépítette a sajátját:

ezekkel még járvány idején, nemzeti válsághelyzetekben sem lehet közösen dolgozni.

Innentől pedig a vírus miatt aggódó állampolgároknak két politikai magyarázat között kell dönteniük hosszabb távon: járványkezelésben megbukó alkalmatlan autokrata vezető vagy válságban is hisztérikus, társadalmi felelősségre képtelen komolytalan ellenzék. E dilemma eldöntésében innentől Orbáné a cselekvőképesség, ő bizonyíthat, az ellenzék kimarad az egészből. A kockázat és a győzelem esélye egyaránt a kormányfőnél van.