Viribus unitis

Itt jegyzem meg: a Magyar Nemzeti Arcvonal és a Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) közeledése nem új keletű. A nacionalizmust (értelmezésükben a legnemesebb nemzeti érzületet) nyíltan vállaló csoportok képviselői két éve, négy hónappal az emlékezetes DAC–Slovan mérkőzés előtt is találkoztak Pozsonyban, majd a dunaszerdahelyi stadionban lejátszódott eseményeket követően napvilágot látott egy elmélet, melynek végső tanulsága, hogy a két ország cionista erők mozgatta titkosszolgálatainak egyáltalán nem érdeke a magyar–szlovák békesség – ezért ugrasztották egymásnak 2008 november 1-jén a „megvezethető, provokálható nemzeti tábort”. Az MNA ide vágó kommünikéje szerint a folyamatosan fenntartani igyekezett nemzeti feszültséget kizárólag „a két ország valódi hazafijai” próbálták csak ellensúlyozni, akiket „a legkevésbé az érdekel, hogy a kretének hogyan anyázzák egymást a focimeccseken”. Az Arcvonal a holnap esedékes DAC–Slovan meccs kapcsán felállított prognózisa sem túl szívderítő: a készülő provokációnak „durvábbnak kell lennie az előzőnél, akár halálos áldozat is várható”, majd a sovinizmusra hajló nemzetiek az egészet „nem a nagy mozgósítás szervezőin, nem a titkosszolgálatokon fogják számon kérni, hanem az egymással kezet fogó szlovák és magyar hazafiakon.” Ezek után teljesen érthető, miért is kerül sor Komáromban a Mondj nemet a sovinizmusra! nevű, a szerb Nacionalni Stroj által is erősített megmozdulásra.

Gondolom, a nagy összeborulást követően a csoportok mindegyike visszatér rendes, hétköznapi életéhez – az Arcvonal tagjai bőnyi kiképzőtáborukba, fegyverismeretet és harcászatot tanulni, a Pospolitosť közkatonái a rendőrséggel viaskodni a Szvatopluk-szobor tövébe, a jó szerbek meg magyarokat riogatni Szabadkára, Újvidékre. Ekképp teljesedik ki a népek közötti barátság, s ha kis szerencsénk van, nem is nézünk több háborúságnak elébe – legfeljebb olykor kemény harcok folynak majd a békéért.