Úton Kis-Britannia felé

Theresa May brit miniszterelnök szerint a Lisszaboni Szerződés 50. cikkelyének aktiválásáról Brüsszelben átadott értesítés azt jelenti, hogy immár „nincs visszaút”. Történik ez annak ellenére, hogy a David Cameron volt kormányfő által 2016 júniusára kiírt népszavazás előtt egyetlen parlamenti párt sem támogatta a kilépést. Végül a szerencsétlen történések kritikus összjátékaként, ha minimális arányban is, de a szigetország polgárai a kilépésre voksoltak. Döbbent csend fogadta a végeredményt, egyedül a szüntelenül vigyorgó, a kilépést teljes mellszélességgel támogató Nigel Farage, a Függetlenségi Párt elnöke ujjongott, aki azonban egyből visszahőkölt, bevallva, hogy hazugságokkal kampányolt és még a pártelnöki tisztségéről is lemondott. Nem volt egyetlen épkézláb terv, hatástanulmány, vázlatos koncepció sem arról, hogy merre tovább, Egyesült Királyság. Nem véletlen, hogy csak 9 hónappal a referendumot követően sajtolta ki magából a May-kormány a koncepciót, melynek megvalósíthatóságát a Brüsszellel rajtoló, keménynek ígérkező tárgyalási folyamat dönti el.

A brexit fájdalmas lesz úgy az ott dolgozó külföldiek millióinak, mint a kontinensen élő brit nyugdíjasok százezreinek, fájni fog a szigetországnak, de a 27 tagú unió is gyengébbé válik. Mivel példátlan fejleményről van szó, egyelőre korai megjósolni, hány milliárd eurójába kerül az EU-nak és hány milliárd fontjába a briteknek a szakítás okozta lassúbb gazdasági növekedés. Most fog csak kiderülni igazán, mi mindent köszönhet az uniónak a szigetország. Könnyű Brüsszelt szidni, az uborkák görbületének szabályozásán gúnyolódni, az eurokraták tízezreinek magas fizetését ostorozni. Mégis, majd ha a britek felteszik a Brian élete című angol szatírában elhangzott kulcskérdést, hogy mit adtak nekünk a rómaiak?, akkor kiderül, Róma, azaz Brüsszel nagyon sok, ma már természetesnek tűnő intézkedéssel tette egyszerűbbé (eltörölt határellenőrzés), olcsóbbá (roaming, fapados légi járatok), gazdagabbá (az 510 milliós közös piac hozadéka) életünket.

Az sem kizárt, az Egyesült Királyság mai formája a jövőben nem éli túl a kilépést. Skócia parlamentje kedden egy újabb függetlenségi népszavazás előkészületeinek megkezdéséről döntött. A skótok ugyanis ragaszkodnak az uniós tagságukhoz, tavaly 62%-uk a bennmaradásra voksolt. Az 1707-ig többé-kevésbé független nép magával vinné az északi-tengeri olajmezőket és a területén van a kulcsfontosságú brit atom-tengeralattjáró támaszpont is. És Észak-Írország? Az északírek szintén az unióban maradás mellett kardoskodtak, mivel meghatározó fontosságúnak tartják az évi 3,5 milliárd eurós brüsszeli támogatást és az akadálymentes átjárást Írország és Észak-Írország között. Jelenleg még a London felé húzó protestánsok vannak többségben, ám a kérlelhetetlen demográfiai trendek rövidesen az ír katolikusok javára billentik a mérleget, ami újra felerősíti az írek egyesülését célzó mozgalmakat. Apró csemege: az unió mellett maximálisan kiálló pici, ám stratégiai fontosságú Gibraltár kérdését hogyan oldják meg? Jön újra a zord határellenőrzés, a spanyol vendégmunkások vegzálása?

Ki tudja, mi lesz Londonnal, a világ pénzügyi fővárosával. Párizs, Frankfurt, Amszterdam és a többi regionális bankközpont máris csábítja az ottani pénzintézeteket, hogy telepítsék át állományukat. A 2013-ban beharangozott népszavazás ártatlan blöffnek tűnt, brit belpolitikai sakkjátszmának, az euroszkeptikusok megnyugtatásának – mára pedig ellenőrizhetetlen láncreakciót indított el.

Mikor a francia Luis Blériot 1909 nyarán először repülte át a La Manche csatornát, egy brit politikus így kiáltott fel: Anglia többé nem sziget! A brexit bevégeztével pedig így sóhajthatunk fel: az Egyesült Királyság már nem az, ami volt. Annak minden fájó geopolitikai, gazdasági következményeivel együtt.