„Üdv a NER világában”

Tekintve, hogy igyekeztem kiegyensúlyozottan tájékozódni a világ dolgairól, a magyarországi médiumokat követően – természetesen az állampárt médiáját is végigvizslattam – a szlovákiai magyar sajtónak is nekiestem. Az ember próbál diplomatikus lenni, de az olvasó már sejtheti, hogy a szerdai tüntetésről a kormánysajtó csak lesajnálóan írt, míg helyi csatolt részei – mind a négy, nevüket inkább hagyjuk – még nyomokban is alig értekeztek.

Őszintén szólva ledöbbentem és naiv haragot éreztem. Naivat, mert a szlovákiai tanárok, orvosok a régióban, sajnos, ugyanabban a hajóban eveznek, és mert azt hittem, a magyar adófizetők pénzén fenntartott „felvidéki médiumainkban” lesz annyi becsület, hogy a tanárok magyarországi harcát objektíven tárják olvasóik elé. Csalódnom kellett, és el kellett viselnem egy ismerősöm lesajnáló vállveregetését: „Üdv a NER világában”.

De hol kezdődik a valóság egy NER-rajongó számára, ha folyton ebben a kreált irrealitásban tengődik, tehetjük fel a költői kérdést. Kis humorral gondolva: ott, ahol azt doktor miniszterelnök úr megengedi. Már hónapok óta követhetjük szemmel az orosz–ukrán háború eseményeibe beleszédült kormánymédia kiútkeresését a valóságból abba a kreált világba, ahol béke van és orosz gáz. Mert amíg Európa államfői nyíltan ítélik el az orosz agressziót, addig csupán Magyarország köztársasági elnöknője kalandozik valami teljesen más irányban.

Persze szerdán nem a háborúé volt a téma, hanem a magyar jövőé, ami egyre inkább veszik bele a stadionok felett megrekedt köd szürke homályába. Mindig elszomorít, ha ez a téma előkerül. Egyszer néhány barátom azzal jött elő: „Elemér, hagyd el, hiszen a kormány mindet megtesz a tanárokért”.

Oké, válaszoltam ilyenkor, de akkor miért tüntetnek? Pontosabban mondva, miért nem tüntethetnek, miért bocsátanak el egy tanárt azért, mert jogaiért, kollégáiért, a diákjai jövőjéért tüntet? És miért ment szerdán az utcára ötvenezer tanár, diák, szülő, és demonstrál este tízig? Csak csendes hümmögés volt a leggyakoribb válasz, meg a szokásos „az ellenzék szervezte” mantra.

Szerencsére (még) sokan és sokat kutatják a magyar társadalom változásait, és szomorú, hogy ezek a változások az elmúlt 12 évben egy, a valóságtól mindinkább elszakadó, kettészakadt világ képét festik le számunkra. A jelenleg regnáló kormány egy nyugatorientált, posztszocialista múltját feldolgozni kívánó, demokratizálódó országot egy kleptokrata, választási autokráciától terhelt, orosz kvázi szatelit állammá degradált. És ami az egészben a legrosszabb, hogy az átlag szavazó szemében ez jó. Az agyak simára csiszolásában élenjáró kormánymédia így ma akkor és annyi hazugságot tud megetetni a hírfogyasztókkal, amennyit böszmesége enged.

2017-ben a magyar szavazók majd 50 százaléka egyenesen pozitívan értékelte Magyarország oroszpárti politikáját. A magyarok elfelejtették 56-ot, helyette az állítólag sokkal olcsóbb orosz gáz és kőolaj gőzének mámorába merült a lakosok egy jelentős része, nyugatból kelet lett és keletből nyugat. Így történhetett, hogy a jogállamisági eljárás folyamodványaként befagyasztott több milliárdos uniós helyreállítási alap hirtelen a tanári és orvosi bérek emelésének legfőbb forrásává vált. Vagyis úgy ígérgetik az emelést, mintha a 10 éve elhúzódó probléma nem is a magyar kormány mulasztása, hanem az Európai Unió bűne lenne.

Ennél a pontnál be kell, hogy valljam: le kell ülnöm. Az ember kiutat keres az őrült csúsztatások és ferdítések kusza hálójából, és próbál kevésbé dühös lenni. De felteszek egy utolsó költői kérdést: ha a folyamatos ígérgetésekkel „tüdőn lövik” a magyar oktatást, akkor kit fog érdekelni a valóság?