Tüntessünk, hogy ne kelljen tüntetnünk

Azért nem szólalok fel ma, mert nem gondolom, hogy az újságírónak aktivistának kell lennie. Az újságírónak elsősorban újságírónak kell lennie. Az újságíró pontos feladatairól el lehet vitatkozni, de alapvetően tükröt kell tartania a társadalomnak.

Az igazság közelébe kell férkőznie, kistotált és nagytotált is mutatnia kell, de leginkább ellenőriznie kell. A kontroll a legfontosabb feladata. Kontrollálni a hatalmat és a hatalmaskodókat. Kinek helyi szinten, kinek az országosat, kinek a világ nagy történéseinek mozgatóit. Mert a hatalom sokszor elcsábítja az emberfiát.

A jó újságírónak pótolhatatlan társadalmi feladatai vannak. De ha eljutunk oda, hogy egy újságírót megölnek azért, mert a munkáját végzi, az a pokol. Szlovákiában ez megtörtént. Ráadásul eddig csak az elkövetőket ítélték el, az igazi megrendelő még mindig mosolyog magában.

Nem szeretem, sőt, kimondottan idegesít, amikor a tüntetők azt kiabálják politikusok neve hallatán, hogy börtönbe vele. Nem, ez nem módszer. Akkor menjen börtönbe, ha tényleg bűnös, nem azért, mert valaki úgy gondolja, hogy az. De ehhez működő igazságszolgáltatás kell. Ismétlem, működő. Ám ebben az országban nem működik az igazságszolgáltatás. Hatalmasék bármikor beleszólnak, bármikor módosítják a törvényeket, bármit megtesznek azért, hogy ők egyenlőbbek legyenek az egyenlőnél. A sajtó pedig egyre nehezebben tudja végezni a kontrollszerepét. Ezért muszáj tüntetni, ezért kell emlékezni azokra a dolgokra, amelyek azt jelzik, valami nagyon bűzlik Dániában.

Azért kell harcolnunk, hogy egyszer eljussunk egy pontra, amikor már nem kell tüntetnünk.

Ján Kuciak fiatal volt. Előtte állt az élet és a karrier. Cinikus és aljas emberek ölték és ölették meg. Nem a tüntetők azok, akik a két fiatal sírján táncolnak, ahogy azt néhány politikus előszeretettel hangoztatja, hanem azok táncikálnak, akik olyan rendszert építettek és építenek, amelyben hét évvel a gyilkosság után sem sikerült lezárni egy aljas gyilkosságot. Nekünk ezért sem szabad felejtenünk.