Tudattalan viselkedés

Ilyen az ember természete. Valamiért pont az ellenkezőjét csinálja annak, amire vágyik, amit szeretne, és aztán csodálkozik, hogy nem sikerülnek. Olyankor pedig nem a saját mulasztásait kezdi el átszabni, átgondolni, szóval másképp cselekedni, hanem önsajnálatba, öngyűlöletbe csap át, mert a valódi cselekvés helyét átveszi ez a fajta könnyebb, de fájdalmasabb tevékenység, mégpedig a szenvedés. Ez az életmódunk. A megrekedés. 

Kiöntött a Duna. A kis településen, ahol élek, az öreg meder a kertek végében van, így mi már a töltést amolyan tájképként fogadtuk el, a falu védelmét szolgálja jó pár évtizede. Az árvíznek így is nagy a hatalma az itt élők fölött. Itt mindenkinek van olyan gyerekkori, felnőttkori emléke arról, hogyan kell a zsákokat homokkal megtölteni és a gáton várni, milyen lesz a vízszint, amikor tetőzik a Duna. A férjem figyeli az aktuális mérési eredményeket, olyan tényeket sorol, hogy melyik évben mennyi vizet bírt el az öreg meder, hogy ez most nem okoz majd nagy bajt, lehet, nem is tudja, de én ezekbe a mondataiba kapaszkodom, mert a Csehországban kiadott tanácsok, óvintézkedések hallatán összeszorul a gyomrom. A szorongás, hogy a szomszédos országban lehet olyan állapot is, amikor össze kell pakolni a legfontosabb holmikat és elhagyni az otthont, bennem is előhúz valami irracionális félelmet. Tudom, ez nem a mostnak szól, megfigyelem magamban, hogy honnan ered, hisz mi nem vagyunk ilyen helyzetben, nagyjából biztonságban vagyunk, mégis. Ezt nevezi a szaknyelv transzgenerációs szorongásnak, vagyis az őseink félelmei, az ő megéléseik hatnak rám. Tudattalanul kapjuk ezt valamilyen viselkedési mintának, családi normának, ilyen az, amikor csokit eszünk, pedig fogyni szeretnénk, de a női ágon a családban mindenki száz kiló felett volt, és minden ebéd arról szólt, hogy egyél még, mert annyit főztem, dolgoztam, és itt marad a nyakamon a sok kaja. 

Rengeteg mély, örökölt seb okoz tudattalan viselkedést, akár a pénzhez való viszonyunkat is meghatározhatja a családi trauma, ami sosem lett kimondva, felismerve, megdolgozva. 

Rengeteg ember szenved attól, amiben éppen van, mégsem képes beleállni a változásba, talán mert elhiszi: van, amin nem lehet változtatni, vagy nem érdemes. Márpedig amíg így gondolkodunk, addig gondban leszünk. 

A folyó áradását is lehet széttárt karokkal szemlélni és azt mondani, ejnye-bejnye, micsoda dolog ez, elárasztja a pincémet a víz. Tönkremennek azok a dolgok, amikért sokat dolgoztam. Hát, milyen szar élet ez, micsoda igazságtalan világ! Vagy: elkezdhetem felhordani a magasabb szintre a legfontosabb eszközeimet, a falak védelmére pedig zsákokat tölthetek meg homokkal, hogy távol tartsam egy ideig a vizet. Szólhatok a szomszédaimnak is, hogy csatlakozzanak hozzám, kérhetek segítséget barátoktól, de persze itt is szajkózhatnám azt is, hogy hisz nekem senki sem jött segíteni. Vagyis maradhatok az önsajnálatban, és keresztbe tett kézzel bámulhatom, ahogy valami rajtam kívül eső dolog átveszi a hatalmat az életem felett, de magamról folyamatosan háríthatom a felelősséget, mert úgy elviselhetőbb a tanult tehetetlenség. 

Ilyen ez az önismeret, ilyen ez a lélektan. Ennyi. Önmagam élete felett annyira van csak hatalmam, amennyire merem vállalni érte a felelősséget, és amennyire képes vagyok cselekvővé válni a passzív csodálkozás helyett.