Titkosszolgák a szélben

 

Akkor kérdeztem először, miként akarja a katona megvédeni a hazáját, ha még a laktanyáját se tudja. Máig nem értem, hogy egy kis országnak mi a fenének kell hadsereg, de rendben, egy nagyobb katonai tömbben, a specializálódás korában képesek lehetünk olyan alakulatot kiállítani, amilyennel még az amerikai sereg sem rendelkezik, mondjuk a vegyészeink nem rosszak. S ha már napirendre tértem afölött, hogy egy rakás pénzt költünk egy olyan hadseregre, amely a hazát minden valószínűség szerint erős szövetségesek nélkül nem képes megvédeni, akkor jön a másik kérdés: Mi a fenének van minékünk katonai elhárításunk? Mit hárítunk? Milyen szupertitkos infókat védünk? Feltaláltuk az atomtöltetű ballisztikus rakétákat röptében megmajszoló lézerszemes repülő dínót? Vagy olyan napelemes polietilén madarakat állítunk elő, amelyek a vegyi fegyvereket még a levegőben hatástalanítják? Netán a bezárt rozsnyói vagy selmeci bányákban van a NATO európai szupertitkos szilikonvölgye? Vagy a mi katonai elhárításunk a harminc rozsdás kalasnyikovot, a még két működő, száz kilométerenként száz liter naftát fogyasztó tankot védi a kémektől? Esetleg a NATO-kötelékekben repülő, tehát minden szövetségesünk és lehetséges ellenségünk által az utolsó csavarig ismert Mig-29-est? Minek? Mi a jó fenének költünk kis országként titkosszolgálatra, vagyis annak katonai részére (nem mintha a civil valamivel jobb lenne)? A válasz a sok-sok botrány után magától érkezik. Dehogy védjük mi e kis országot a külső ellenségtől, arra semmilyen képzett kapacitásunk nincs, Szlovákiát harminc tengerészgyalogos két óra alatt elfoglalja egy puskalövés nélkül. Nekünk azért kell – most már összevont – hírszerzés és elhárítás, hogy állami pénzekből az aktuális hatalom olyan információkat szerezzen, amelyekhez csak nagyon áttételesen lehet valami köze. A Lexa-féle SIS óta világos, hogy a HZDS házi hírszerzése volt a titkosszolgálat, amely nem azért figyelte meg az új vállalattulajdonosokat, mert a munkapiacot, technológiát vagy a szociális békét féltették, hanem hogy az állami pénzen megszerzett infót magánzsebbe csurranó pénzekért eladják a konkurenciának. Meg megfigyeljék azt, aki csúnyákat mondott a muftira, vagy azt, aki utána akart járni, hogyan is volt az a kis Kováč elrablásával. Most miért gondolja valaki, hogy 15 év alatt megváltozott a helyzet. Ha igen, akkor annyival, hogy NATO-tagok lettünk, egy-két hírszerzőre jobban odafigyelnek a szövetségesek, de hogy nekünk komolyabb infót adnak, arra nem fogadnék. Meg arra jó a katonai hírszerzés és elhárítás – főleg az elhárítás – hogy elháruljanak az akadályok néhány ember bizniszelése elől, hiszen egy titkosszolgálatban még a használt klozettpapírt is titkosítják. S ha valamelyik kekeckedő firkász vagy civil ki meri teregetni a szennyest, akkor minden magyarázat nélkül el lehessen meszelni, mert megsértette a titoktartási szabályokat. Kedves honatyák, nem hiszik el, végre van egy közügy, amiben a megoldás pofonegyszerű: titkosszolgálati visszaélés nem lehet ott, ahol nincs titkosszolgálat. Csukják be egyik percről a másikra, nehogy adattárakat vigyenek magukkal a szélnek eresztett fiúk, a pénzt meg fordítsák a minőségi oktatásra. Aki meg háklis információkat kutatna továbbra is, azt csukják be. Arra, amit itt információs szolgálatnak hívunk, legalább akkora szükség van, mint a köztársasági elnöki hivatalra: ebben a formában semekkora.