Tétlen károkozás

Oto Žarnay egy kassai kereskedelmi középiskolában tanított. Tisztességes pedagógusként nem csak papolt arról, miként kell gazdaságosan működtetni egy intézményt, hanem személyes példájával is megmutatta a leendő könyvelőknek, asszisztenseknek, hivatalnokoknak, hogy komolyan gondolja. Rájött ugyanis, hogy az iskola legalábbis fura módon gazdálkodik a közpénzekkel. Szóvá tette, kirúgták. Nem sokkal később az illetékes állami intézmény bebizonyította, hogy a tanárnak igaza van és az iskola vezetése folytatólagos jogsértést követett el. A fenntartó megyei önkormányzatnál ezért született egy javaslat: bocsássák el a felelős igazgatót. A tanárt meg vegyék vissza. Azonban a megyei közgyűlés (politikai testület!) – arra hivatkozva, hogy tendenciózus az ellenőrző intézmény munkája, mint ahogyan a tanáré is – elutasította, hogy foglalkozzon az üggyel. Igaz, az igazgatót nem lehet csak úgy visszahívni, s kérdés, mit a fenét csinál az iskolatanács (szülők és pedagógusok is tagjai), de a végeredmény szempontjából mindegy. Kamaszdiákok a saját szemükkel látták: a tisztességért harcoló pedagógus munkanélküli, a közpénzeket lenyúlók röhögnek a markukba, mindez történik egy politikai testület áldásával. Akkor úgy mégis, mitől lesz itt élhetőbb és jobb társadalom?  A Váhostav nagyvállalat. Komoly építkezésekre kap megbízásokat. Államiakat is. Például autópályát épít, az meg jó biznisz.  Az állami megrendelés egyik feltétele, hogy a vállalat rendesen fizesse az adókat és járulékokat. A nagyvállalat mindezt úgy oldja meg, hogy számtalan kisebb tevékenységet kiszervez alvállalkozóknak. A kisvállalatok kapva kapnak az ajánlaton, családi házak építéséből nem nagyon lehet megélni. Majd a nagyvállalat nem fizet. Összevissza hadovál, halogatja a kifizetést. Akkora összegeket tart vissza, amelyek a nagyvállalat költségvetésében nevetséges tételek, a kisvállalkozóknak viszont egzisztenciájukat biztosító bevételek. A kisvállalatnak tehát kezdenek halmozódni a tartozásai. Mert a nagy nem fizet. A kicsi ezáltal a nyugdíjpénztárnak vagy az államkasszának is tartozik, mert nincs miből fizetnie. A kiesést más meg bízásból nehezen pótolja, közbeszerzésen nem vehet részt, mert tartozik. Az őt sakkban tartó nagyvállalat meg vígan pályázik további nagy projektekre. Az még csak hagyján, hogy nem az adóhivatal dolga segíteni e kisvállalkozókon, de hogy evidensen a tisztességtelen nagyvállalat gyakorlata miatt vannak pácban, és ez senkit az égvilágon nem érdekel, már tragédia. Ha a kisembernek határidő utáni tartozása van, reszkethet a végrehajtótól (külön fejezet, hogyan működik ez a szegmens), a nagyvállalat vezérei meg csillogó fogadásokon villoghatnak drága szmokingban az őket megbízó kormányzati szférával. Meg jótékonykodhatnak is – mondjuk pártkasszák javára. Nos, így sem lehet élhetőbb, jobb társadalmat építeni.  A két eset közös nevezője: az állami intézményrendszer semmivel sem megbocsátható tehetetlensége, tétlensége. Ami nem lehet a VÉLETLEN műve! Itt van egy harmadik ügy is: az állami egészségbiztosító igazgatója többet keres, mint a köztársasági elnök (pedig ő is érdemtelenül sokat), a kórházak egy része meg nyomorog. A tisztelt olvasónak jusson eszébe mindez, amikor azt kérdezi, miért nincs olyan nyugdíjunk, mint a németeknek, olyan államunk, mint a svédeknek és olyan jó hangulatunk, mint a dánoknak. Talán néha megnézhetnénk, mások hogyan csinálják. Mert szemmel láthatóan jobban.