Tessenek megkapaszkodni!

Mintha összekenték volna magukat kakival, azt bizonygatva, hogy csokiról van szó. Elég volt pár hétig ismételgetni nekik, hogy csoki, csoki, csoki… De hagyjuk ezt a témát, elvégre az újévi fogadalom komoly dolog, nem szándékozom visszacsobbanni a kanálisba. Hiszen hét ágra süt a nap, bedurrant a nyár, melegebb van nálunk, mint Portugáliában (lepipáltuk Dél-Európát), rövidnadrágban és egy szál pólóban lehet közlekedni a városban. Mi kell még a boldogsághoz?

Kevesen tudatosítják, hogy ez nem normális, hogy áprilisban nem lehetnének 27-28 fokos melegek. Az utóbbi napokban hőmérsékleti rekordok dőltek meg, amit a legtöbben bizony kitörő örömmel fogadtak. Mintha a jóisten is a populizmus útjára lépett volna, és most elégedetten figyelné eme hatásvadász húzás eredményét: a tömérdek lájkot. 

Nos, szerintem nincs már sok ideje az emberiségnek ezen a bolygón. Minden lehetséges szempontból elcsesztük… Szellemi leépülésünk (hadd fogalmazzak többes számban, hozzátéve, amit ilyenkor szokás, hogy tisztelet a kivételnek) az utóbbi tíz-tizenöt évben hipergyors tempóban zajlott. Sokan vizsgálják az okokat, ha most lennék egyetemista korban, valószínűleg szociológia szakra jelentkeznék, mert „halál izgalmas” megfigyelni, elemezni ezt a zajlást. És eltöprengni azon, hogy vajon lassabban zuhannánk-e a nagy büdös semmibe, ha nem lennének közösségi oldalak. Valószínűleg, igen – mondom bármiféle szakképesítés nélkül. Nyilván korábban is ott volt az emberekben az agresszivitás, de nem törhetett magának utat ennyire szabadon, mert csak odahaza törtek-zúztak (ténylegesen és átvitt értelemben). Most viszont szabad az út. Ez a mondat is menynyire kétértelmű tud lenni, ugye?

A társadalmi folyamatok tanulmányozása helyett inkább saját magamat tanulmányoztam az utóbbi napokban, és higgyék el, ez sem volt könnyű. A legfontosabb megfigyelés, hogy „az ember” minden nagyobb pofon után – helyi érzéstelenítésként – beiktat valami léleksimogató programot. Én szombat este (rosszat sejtve, azaz előre menekülve) egy olyan rockkoncerten voltam, amelyet hónapok óta repesve vártam. Sejtettem, hogy szuper lesz (máskülönben miért vártam volna hónapok óta?), de ekkora über-szuperségre nem számítottam. Vagyis a feltételezettnél hatványozottan nagyobb pozitív hatás ért. Ez aztán eltartott napokig, egész pontosan ma reggelig. Mások rosszabbul jártak: már a koncert végén, 23.15-kor elment az életkedvük, de csak azért, mert megnézték a telefonjukon a választás részeredményeit. Most komolyan, ezt miért kellett?! Nem lett volna elég otthon bekapcsolnotok a tévét? Nyerhettetek volna egy órát.

Így működik az emberi agy vagy a lélek – amit persze a szociológusok, pszichológusok, meteorológusok és politológusok is másképp elemeznek. Én, mivel végül bölcsész lettem, csak annyit tanácsolhatok, hogy tessenek megkapaszkodni és szemeket lehunyni. Egy rövid ideig ez is segít.