Teherán a hunyó

Kezdettől fogva eléggé hihetetlen, hogy a dróntámadást magukra vállaló jemeni huti lázadók lennének a valódi elkövetők. Az ő lehetőségeiknél jóval profibb felderítést igényelt az akció, és mostanra már az is biztosnak látszik, hogy nem is délről, hanem Irak felől érkeztek a repülő objektumok. Sőt, az is lehet, hogy nem drónokról, hanem a köznyelvben cirkálórakétának hívott robotrepülőkről van szó, amelyek jóval komolyabb katonai eszközök.

Amikor nem ismerjük a támadót, mindig fel kell tenni a kérdést: cui bono? Kinek kedvez a helyzet, kinek állt érdekében a támadás? 

Szaúd-Arábiának nincs túl sok olyan ellenfele, aki ilyesmit merészelne tenni. 

Izraellel éppen azért békült ki a kulisszák mögött, hogy Irán ellen szövetkezzen. Az Öböl menti kis monarchiák nem húznának nyíltan ujjat Rijáddal, így marad Teherán. A kérdés csak az, hogy mely szereplő és milyen megfontolásból jutott arra a perzsa fővárosban, hogy itt az ideje megtámadni a sivatagi királyság legnagyobb olajfinomítóját.

Az időzítés pontosan megfelel annak, hogy meghiúsuljon egy Trump– Róhani-találkozó. Ugyan nem volt fixálva az amerikai és az iráni elnök megbeszélése, de az ENSZ-közgyűlés remek lehetőséget szolgáltatott volna erre. Egyébként is New Yorkban vannak, hát különösebb felhajtás nélkül, „véletlenül” leülnek fél órára tárgyalni. Ez így most diplomáciailag ellehetetlenült, persze Trumpnak ez sem jelent mindig akadályt.

Az iráni Forradalmi Gárda a legreakciósabb erő az országban, és akár belpolitikai okokból is végrehajthatott ilyen támadást, vagy azért, hogy az államfőt kényelmetlen diplomáciai helyzetbe hozza. Ráadásul a Gárda ellenőrzése alá tartozó iráni olajbevételek egy ideig nőhetnek a támadás következtében, egyben figyelmeztetés ez a szaúdiaknak, hogy gondolják meg szerepüket az Irán elleni amerikai koalícióban. Ugyanakkor Teherán nagy kockázatot vállalt annak tesztelésével, hogy vajon a Fehér Ház meddig tűri a provokációkat. Egyrészt már mögöttünk van egy brit tankerhajó eltérítése és egy amerikai drón lelövése. Trump maga rúgta fel az iráni atomalkut és súlyos gazdasági szankciókat vezetett be, továbbá saját állítása szerint csak az utolsó pillanatban állított le egy komolyabb légicsapást a perzsa állam ellen. Ez mind azt mutatja, hogy Washingtonban is feszülnek az idegek.

A szövetségeseket viszont illik megnyugtatni ilyenkor azzal, hogy mellettük állnak. Ha már megvédeni nem tudták őket, akkor legalább meg kell állítani az iráni eszkalációt. Csakhogy épp ez a probléma: 

ha Washington most nagyobb erőt mutat, arra Irán is nagyobb erővel reagálhat. Ha viszont nem mutat erőt, akkor azt Irán szabad útnak vélheti a további szaúdi provokációk számára. 

Mindegyik forgatókönyvben ott a háború kockázata, de azt egyik fél sem engedheti meg magának: Iránnak is drága, az USA-val szemben végső soron nem tudna nyerni, és Rijád is szívesen hegyezné rakétáit nyílt konfliktus esetén. Az USA viszont épp az afganisztáni kivonulást készül lezárni, és aligha lenne támogatottsága egy újabb közel-keleti katonai küldetésnek, pláne választási időszakban. És Irán azért olyan ellenfél, amely bőven tud veszteségeket okozni.

Így az a legvalószínűbb, hogy katonai válaszcsapás nem lesz. Jöhetnek újabb, fájdalmasak szankciók, kibertámadások és további proxy háborúk: Jemenben, Irakban vagy Szíriában mérhetik össze erejüket a szunnita és síita frakciók, utóbbiak Teherán, előbbiek Rijád és így közvetve az USA támogatásával. Sajnos rengeteg út vezet a vérontáshoz. És az sem biztos, hogy egy szaúdi finomító elleni merényletet iráni területen torolnak meg. 
A képet nekünk kell majd összerakni.