Te jó ég: hospice!

Több mint két évtizeddel ezelőtt még nem nagyon tudtam, mit jelent a hospice szó, nem láttam a mögötte megbúvó tartalmat sem. Mára a szó jelentésével már tisztában vagyok, de a mai napig nem tudom, valójában mi rejtőzködik a kifejezés mögött. Ezt még meg kell tanulnom, s ezzel egyetemben az élet egészét tanulom – azt, hogy a mindennapok milyen ajándékkal tudnak szolgálni. Mert az élet minden napja ajándék.

Mindenki máshogy ítéli meg az intézményes egészségügyi ellátást, természetesen vannak pozitív és negatív vélemények is. A hospice is egy intézményes egészségügyi ellátásról szól. Az általánostól talán csak az különbözteti meg, hogy ide a mindenféle leírás szerint az életük utolsó stádiumában lévő betegek kerülhetnek. Nekem a gondom az utolsó stádium kifejezéssel van. Mi, emberek, hogy mondhatjuk meg, hogy valaki az életének utolsó napjait, óráit éli?

Az orvostudomány hatalmas léptekkel halad előre, és sajnos vannak olyan fránya betegségek, amelyek mindig a tudomány előtt járnak. Természetes, hogy amikor az orvosok már nem tudják folytatni a kezelést, a beteg állapotán már nem tudnak érdemben segíteni, jöhet a hospice. Az elmúlt 21 év tapasztalata alapján nyugodt szívvel szeretném leszögezni: a hospice nem az a hely, ahová csak meghalni viszik a beteget. Vannak esetek, amikor stabil, de nem egészséges állapotban hazamennek, vagy egy más intézmény viseli gondját a betegnek. Mint említettem, nem tudok azonosulni az utolsó stádium kifejezéssel, nem tudok azonosulni az ezt behatároló időintervallummal sem, ami a jelenlegi előírások szerint legfeljebb 3 hónap. Mi van, ha túléli a beteg ezt a 3 hónapot? Ha a sorsa könyvében meghatározott idő nem egyezik a hivatali idővel? Nem sok választás áll a család, a hozzátartozók előtt, főleg akkor nem, ha a beteg állapota sokkal rosszabb, mint 3 hónappal korábban. Él tovább, és keresni kell a megoldást, hogy az emberi méltóság ne szenvedjen csorbát, hogy érezze, emberszámba veszik.

Ez a keresés kinek a feladata? Mindazoknak kellene közösen keresniük a megoldást, akik tudnak valamit tenni a beteg érdekében. Sajnos az élet és a gyakorlat mást mutat. Nem egy esetben tapasztalom, hogy a beteg és az idős ember valahol a társadalom perifériájára szorul. Ezt nem szabad hagyni, mert akár beteg, akár idős valaki, a közös nevező bennük az EMBER! Mostanában több esetben hallom az eutanázia szót használni, és egyre jobban teret kap a hétköznapokban. Természetesen vannak helyzetek, amikor azt gondoljuk, itt a vég és nincs tovább. A másik pillanatban pedig meglátjuk a gyertyánk még mindig pislákoló, reményt sugárzó lángját. Az élet pedig kezdi visszanyerni régi fényét.

Az elmúlt 20 év azt mutatja, hogy mindig vannak csodák, és néha van tovább – még akkor is, amikor már mindenki elkönyvelte az égi hazát. Az is nagyon fontos kérdés minden emberi életnél, hogy valójában kinek a tulajdona, ki dönthet róla? Itt lehetnek merőben eltérő jogi elemzések, de a végeredményt egyöntetűen kimondani nagyon nehéz. A döntő szót szerintem hagyjuk az égi „Nagy Rendezőre”, mert ha mindenáron mi szeretnénk helyette megmondani, mi a helyes, nem biztos, hogy jól döntünk.