Táncórák nyugdíjasoknak

A Szociális Biztosítónak ugyanis nincs pénze, csak a miénket – az enyémet, meg a nyájas olvasóét – osztja újra. Ha tehát nyugdíjat emel, azt sem a sajátjából teszi. Az állam most éppen arra készül, hogy évi 30 millió euróval dotálja a nyugdíj nevű, már csak ideig-óráig fenntartható állami piramisjátékot. A Fico-kormány a magánnyugdíjpénztári rendszert gúzsba kötötte, behatárolva működési lehetőségeit, ezáltal a hozamokat is. Bár a megtakarítások államosítására még nem vetemedtek, de ha kapnak még négy évet, lehet, hogy megteszik. A nyugdíjrendszer problémája nagy, ugyanakkor a nyugdíjasok kiterjedt és stabil szavazóbázist jelentenek, és egy emberi élet aktív periódusa során – nem számolva az előrehozott választások lehetőségével – 10-12 kormány válthatja egymást, nem várhatjuk, hogy a saját, rövidtávú politikai céljaikat szem előtt tartó kabinetek akár csak szembenézzenek ezzel, a megoldásról már nem is beszélve. Pedig az, hogy hogyan bánunk az idős korú emberekkel, sokkal inkább szociokulturális kérdés, nem pedig politikai és gazdasági, ahogy azt jelenleg próbálják beállítani. Ezt könnyen beláthatjuk, ha tudatosítjuk, hogy a  nyugdíjrendszer alapjai a XIX. század végén a skandináv államokban keletkeztek. A jelenlegihez nagyban hasonló formában Magyarországon 1928-ban, Csehszlovákiában 1929-ben vezették be. Az emberiség az ezt megelőző időben sem halt ki, tehát – horribile dictu! – lehet élni nyugdíj nélkül is. Szintén szociokulturális kérdés, hogy mennyi államot akarunk a magánszféránkba beengedni. Hogy öreg napjainkban, amikor életünk aktív periódusánál sokkal kiszolgáltatottabbak leszünk, mit szeretnénk: hogy jólétünk nehezen befolyásolható, állami, vagy saját pénzügyi döntéseinktől függjön? Egyáltalán – a kevesebb mint 90 éves szocializáción túl – miért gondoljuk, hogy az államnak „kellene” eltartani bennünket öreg napjainkra? Nyilván azért, mert pénzt gombol le rólunk! 2015-ben minden alkalmazott, aki – hogy könnyű legyen számolni – 1000 eurót keres, 90 eurót fizet be a Szociális Biztosítóba, a munkáltatója további 242-t, azaz ketten összesen  332-t, ebből 38 illetve 134 a nyugdíjbiztosítás, azaz 172 euró. A vállalkozók esetében még ennél is egyszerűbb a képlet, nekik megmondják, hogy legkevesebb 136,57 eurót toljanak be a Szociális Biztosítóba, akkor is, ha éppen suszterként dolgoznak egy kisvárosban, és jövedelmük nem éri a példában szereplő 1000 eurós alkalmazottét.  A befizetések kötelezőek, így stabil, a továbbiakban az állampolgár számára gyakorlatilag ellenőrizhetetlen sorsú bevételt jelentenek az államháztartás számára, elmulasztásuk esetén a hatalom máris törött üveggel közelít a mulasztó, vagy akár csak késő ánusza irányába, szinte ellehetetlenítve őt az állami ellátórendszerekben, így a fizetésen kívül nincs más lehetőség.  Az egyik lehetséges kiút a fenntarthatóság irányába a nyugdíjrendszer liberalizációja lenne. Azaz, ha – akár az állami nyugdíjrendszer fenntartása mellett – lehetővé tennénk a magánnyugdíjpénztárak normális üzemmenetű működését, ám a részvétel egyik rendszerben sem lenne kötelező, hanem választható volna olyan opció is, hogy az állampolgár kapja meg azt az összeget, amelyet járulékként befizetne, és gazdálkodjon vele sajt belátása szerint, rossz pénzügyi döntések sorozata esetén az időkori éhenhalás kockázatát is felelősen vállalva. A nagyfokú etatizmushoz szokott posztszocialista embertípus számára talán meredeken hangzanak a fent leírtak, ám az öngondoskodás lehetősége több szempontból is hasznos lenne. Az állam elengedhetne egy tevékenységi területet, ezáltal szabadíthatna fel, vagy csoportosíthatna át. Az ember befolyásolni tudná a saját nyugdíja nagyságát. Az alacsony nyugdíjért pedig nem hibáztathatna mást, saját magán kívül. Így mindenki jól járna. De mivel az államnak a befizetések egyelőre fontosabbak, az elmozdulás ezen a területen kevéssé valószínű. Marad a kábítás az állami minimálnyugdíjjal.