Tanári (de)motiváció

A vármegyék és az ispáni tisztségek újraiktatásában kimondatlanul is megbújik a nemes és paraszt jelző Magyarország határain belül, csak még nyíltan nem használjuk.

Pintér Sándor egy olyan megegyezésre jutott a magyarországi pedagógus-képviselettel, amely szinteket emel, majd romokba dönti a tanári pályaképet. Az elkövetkezendő időben kialakulna egy tanári/igazgatói teljesítményértékelési rendszer, amely egy ún. belső ellenőrzés lesz, mégpedig a minőségi oktatás fejlődésének érdekében. Egy pedagógusnál ez annyit jelent, hogy a tanév elején meghatároz magának X számú célt (legyen az osztályában kevesebb hiányzás, x tanuló induljon az országos tanulmányi versenyen), amelyeket a tanév végéig teljesíteni kellene, majd egy összetett szempontrendszerben történne meg a kiértékelés. A pedagógusokat az igazgatók felügyelnék, az igazgatókat a fenntartók. Ezzel azt akarják elérni, hogy a pedagógusokat ösztönözzék a „minőségi munkavégzésre”: akik az év végén átlag feletti teljesítményt (a legjobb 20 százalék) nyújtanak, plusz pénzt kapnak, akik átlag alattiak (az alsó 20 százalék), azoktól viszont el is vonhatnak az illetményekből. Belegondolt valaki abba, hogy ha lesz egy minimális követelményrendszer, akkor számtalan intézményben sorra fognak megbukni a pedagógusok „szakmailag”, mert nem tudják elvégezni a célokat a diákok miatt? Ezzel csak azt érjük el, hogy az elit iskolák tanárai kompenzálva lesznek, a nehezebb sorsú tanárok pedig kirekesztettek. Ennek következtében pedagógusok fognak egymásnak feszülni. „Jófejű diákokkal könnyű országos versenyre menni, de amikor a nehezen kezelhetőek kerülnek elő, akkor mindenki felteszi a szemellenzőt.”

Magyarország pedagógusai között már az is nagy feszültséget váltott ki, hogy különbséget tettek tanár és oktató között. Az előbbi közalkalmazott maradt éhbérért, az utóbbi szakképzőben lett dolgozó, kétszer annyiért. Az egyik anyagi szegénységben maradt, a másiktól meg elvették a hivatásához járó titulust, mivel ők csak „oktatók”. A tanár az tanár – akár gimnáziumban, akár szakképzőben tanít. Az egyik is ugyanazt a munkát látja el, mint a másik. Olyan mértékű felelősséget hordanak a vállukon, amely generációkat formál folyamatosan. Egy magyarországi pedagógusnak, aki épp egy elég rosszsorsú intézményben közalkalmazott, ez nem lesz örömhír. Konkrétan „belerúgnak a földön fekvőbe”.

Szlovákiában sem rózsás a helyzet, hisz a pályán eltöltött évek és iskolák olyan bérszakadékot hoznak létre a kollégák között, amely szinte lehetetlenné teszi az élethez való indulást családi támogatás nélkül. Viszont a létminimum felett van a kezdő pedagógus alapbére, így nincs okunk panaszra. Vagy mégis?

Az sem lesz jó megoldás, ha személyi célokat határoznak meg a minőségi oktatás elérése érdekében, ugyanis példának okáért nem egyenrangú a hiányzás csökkentése a jegyátlag javításával. Illetve ez is egy abszurdum, ugyanis a tanár csak minimálisan tud hozzájárulni ahhoz, hogy a diák iskolába járjon. Egy 30 fős osztályközösségben elenyésző, ha valaki fél évet hiányzik egy baleset miatt, viszont egy 3 fős csoportnál már igenis nagy számot fog mutatni az átlag.

Egy egyszerű béremelés helyett tépik és marcangolják a valamikori legtiszteletteljesebb hivatást. Ilyenkor már csak azon kell elgondolkodni, hogy vajon a döntéshozók hogyan töltötték el iskolás éveiket, s miként viszonyultak a tanárokhoz. A kialakult helyzet alapján arra lehet következtetni, minden bizonnyal társadalmi bosszúállás játszódik le a valamikori fegyelmezésekért és okításokért.