Szívbe metszett határok

Szívbe metszett határok

Észak-Bácskában, ahol születtem, szigorúan őrzött határsáv volt gyermekkoromban: hiába éltek unokatestvéreim néhány kilométernyire a túloldalon, az akkor jugoszláv Szabadkán, velük Magyarországon találkoztunk nyaranta. 

Amikor először jártam Csehszlovákiában, keleti szlovák tájakon, elmentünk Dobsinára megnézni, megvan-e még a régi családi lak. Megvolt a ház, a patakkal a kert végében, csak a közepén már ott áll egy emeletes lakótelepi panel.

„Az evacuálás őrületesen folyik tovább. Reggel teherautóval katonákat küldenek a proscribáltnak lakására s estére már cókmókostúl utaznia kell. Mintha az intelligentiának üzentek volna hadat s egy kanál vízben akarnák megfojtani a magyarságot… A repatriálást ők így értik: a magyart kikergetik a lakásából, sőt házából is vagyona roncsával a bizonytalan idegenbe.” (Márai Sándor naplójából)

1990 nyara, Versailles: hátizsákos fiatalként fogtam egy kavicsot akkor, hogy felvéssem a palota falára annyi magyar felirat mellé: Nem, nem, soha! Húszéves voltam, Trianon 70 éves évfordulóján a rendszerváltáskor, boldogan a szabadságtól, kótyagosan a történelem újraírásától.

Az én családomat is megroppantotta a 20. század, mint annyi társadalmi réteget, csoportot Közép-Európában. Gyermekkoromban sokat meséltek a nagyszüleim Trianon következményeiről, Nagy-Magyarország emlékeiről, családunk felvidéki életéről, a polgári kultúráról, a történelem töréseiről, földönfutóvá válásról, háborúról, kommunizmusról. Szerencsés vagyok: fütyülhettem az akkori hivatalos történelemtanításra, otthon kaptam egy másik világot és valóságot is, ami segített az eligazodásban.
Mindez pedig engem az őket tönkretevő, polgárosodásukat berekesztő történelem megismerésére ösztönzött. És a józanságra: hogy nem felejtünk, nem ülünk fel hazug meséknek. Egyvalamire viszont nem tanítottak: gyűlöletre, sérelmi életre, folyamatos ressentiment-ra – sőt ezektől mindig is óvtak; helyettük a derűt ajánlották, a szorgalmat, hogy tehetséggel és főleg sok munkával megint fel lehet állni a padlóról, miközben megőriz az ember múltat, származást, régi erényeket azokból az életformákból.
„Mintha a boldog visszaemlékezés álomképeinél lelkem gyorsan, pihenés nélkül repülné át a borús, viharos éveket, szinte úgy tűnik fel nekem, mintha hontalanságom, aztán ide-oda történt vándorlásom egy beteges, lázas éjszaka víziója, lidércnyomása lett volna csupán, s ma is ott élnék az örökzöld fenyvesek alatt, az én régi Langenberg alatti kis tanyámon.” (Szombathy László, a dobsinai polgári iskola kitoloncolt igazgatója)

Ezek dédnagyapám sorai a „600 éves Dobsina” című, 1920-as években megjelent kötetből. Református lelkész volt, tanár, a dobsinai polgári iskola igazgatója, a „Dobsina és Vidéke” című lap főszerkesztője. Az új hatalom érkezése után vezető magyar értelmiségiként hűségesküt kellett tenni az új csehszlovák államra, amit sokakkal együtt ő is megtagadott, ezért a kitoloncolás következett: mivel kilenc gyermeke volt – köztük későbbi főiskolai tanár nagyapám –, így két vagont is kapott családjának és ingóságainak a zsuppvonaton. Dédapámék odahagyták dobsinai házukat a patakparton, ott kényszerültek hagyni magyarságuk miatt a bulénerek ősi bányavárosát – ahol egyébként a magyarok mindig is jelentős kisebbségben voltak, ellentétben Rozsnyóval és Rimaszombattal –, otthagyták szeretett hegyeiket, Gömör és a Szepesség tájait.

Trianon századik évfordulóján rájuk emlékezem, a családom múltjára, gyökereire: ez az én személyes Trianonom, történelmem, amilyenje a mai Magyarországon még mindig nagyon sok embernek és családnak van; amit megtanítok a gyermekeimnek is: ugyanis addig marad a miénk, amíg ismerni fogjuk. Az én Trianonom már régóta ez a konok érdeklődés a Felvidék iránt, a sok utazás, a tájak és városok, maradványok ösztönös szeretete; valami, ami ott van a történelmi génekben, ami elmélyült az élet során: elvégre nehezen tagadhatom meg ezeket a hatásokat, észrevétlenül élnek tovább bennem, rakódnak rám. Nem akar már az ember egzisztenciális kárpótlást, elképzelhetetlen lehetetlenségnek tűnik – erkölcsi megnyugvást azonban igen: a határok helyett valódi, határok nélküli életet, hogy a Trianonban elszakított magyarok nyelvüket, kultúrájukat őrző leszármazottai megkaphassák kisebbségben azokat a jogokat, azt az autonómiát, ami például Európában Dél-Tirolban kiharcoltatott. Ennyi kell, de ez nem alku tárgya: magyarként bármiféle hátrányok nélkül élni, létezni, boldogulni a mai Magyarországgal szomszédos új nemzetállamokban.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!