Szerbiában a helyzet változatlan

A nyugatbarát pártok „Szerbia az Erőszak Ellen” nevű – és eléggé hatékony kampányt letudó – koalíciója ettől viszonylag messze elmaradt. A részleges eredmények szerint legalább 845 ezren (23%) szavaztak rájuk, de a 2022-es hasonszőrű koalíciójukhoz képest jelentősen, minimum 325 ezerrel tudták növelni a szavazatszámukat. Említésre méltó még, hogy a kimondottan szélsőjobb formációk nem értek el meggyőző eredményt, illetve Milošević egykori pártja, a szocialisták is jelentősen visszaestek – tegyük hozzá: nagy meglepetésre nagyjából a „laposföldhívőket” képviselő Branimir Nestorović orvos listája is bejutott a törvényhozásba.

A 2022-ben is győztes haladók hatalmát közvetlenül nem fenyegette semmi, ám Szerbiában jelenleg egy kimondottan autoriter rendszerről van szó, amely már hosszú évek óta a saját szája íze szerint szabja meg a játékszabályokat. A Koszovó körüli újabb (vagy inkább folyamatos) mizéria, valamint a májusi két fegyveres ámokfutás miatt Aleksandar Vučić államfő úgy látta jónak, ismét startpozícióba kell hozni pártjának szekerét. A sokrétű előnnyel kecsegtető mutatvány sikerült, a nyugatos ellenzék szavazatnövelése ugyanakkor jelzi: valami, még ha egyelőre csak nagyon korlátozottan is, de mégiscsak megmozdult a szerbiai társadalomban.

A változáshoz azonban még hosszú út vezet az országban, amely számára gyakorlatilag megfeneklettek a EU-s csatlakozási tárgyalások. A haladók eközben sem a putyini rezsimhez (és Pekinghez) való közelséget, sem a társadalmat a végletekig megszálló hatalomgyakorlási módszereiket nem akarják leplezni, amely aligha jelent manapság jó ajánlólevelet Strasbourgban és Brüsszelben. Az SZHP ugyanis gyakorlatilag már egy évtizede tartja foglyul az ország társadalmát. A megfogalmazás nem véletlen. Szerbia az országot kivéreztető, ezredvégi 10 évnyi háborúskodást követően ugyan végül sikerrel váltotta le a Milošević-rezsimet, de a Demokrata Párt vezette „nyugatos” irányvonal különféle belső és külső okok miatt végül teljes kudarcot vallott a tízes évek elejére. A szélsőjobboldali háborús bűnösök által is alkotott Szerb Radikális Pártból „kivedlett” SZHP pedig élni tudott az alkalommal. Míg 2012-ban „csak” 350 ezer, addig manapság legszebb pártállami időket felidézve nagyjából 800 ezer (!) tagjuk van a 6,6 milliós országban (összehasonlításképp: itthon a legnagyobb tagsággal rendelkező Smernél ez az érték csupán bő 13 ezer főt jelent). Az állami és önkormányzati szerveket, cégeket már évekkel ezelőtt megszállták – olyannyira, hogy egy kisváros köztisztasági vállalatában még egy egyszerű állás is gyakran szó szerint párttagság függvénye lehet. Mi több, a hasonló eljárásoktól egyáltalán nem berzenkedik a haladókhoz szinte hozzátapadó Vajdasági Magyar Szövetség sem, amely ilyen értelemben tökéletesen belesimul a szerb hatalmi kultúra virágágyásába. Mindez pedig egy olyan társadalomban történik, amelynek derékhada krónikusan szegény, emellett számos problémával küzd, mindenekelőtt nem igazán tud mit kezdeni az elmúlt 30 év nyomasztó emlékeivel.

A kontroll tehát adott, meg a hatalom stabilitása is – ám Szerbia eközben nem halad semerre, már amennyiben a liberális demokrácia elvei mentén vetünk egy pillantást az országra. Moszkvából, meglehet, némileg máshogy fest mindez, az Eurázsiai Unió határai azonban messze vannak. A nyugatos ellenzék villanása jel és szimptóma, s egyelőre nem több. A hatalomváltás a jövő ködébe burkolózik.