Szeptember

Valami szívhez szólót, őszintét, valamit arról, milyen érzés szlovákiai magyar gyereknek szlovákiai magyar iskolába járni. Már ha oda jár a lurkó, mert a statisztikák arról tanúskodnak, hogy sok az olyan szlovákiai magyar szülő, aki nem az anyanyelvi oktatást választja csemetéje számára. Hogy minő tekintetben felelőtlen az ilyen szülő, azt nem jelen soraim dolga bizonygatni; no meg a lelke mélyén tudja is azt mindenki, aki magyar létére nem Arany és Ady, Jókai és Mikszáth nyelvén taníttatja gyermekét. De az iskolaév kezdetét, legalábbis musztémaként, azért is akarom kerülni, mert kampányíze van. Tanévzáró–tanévnyitó, bizonyítványosztás–érettségi, beíratás– felvételi, rendre visszatérő, már-már elnyűtt témák, hiszen aki diák, annak tetszik vagy nem, de szeptember lévén újra padba kell ülnie. Én inkább azon tűnődöm, milyen is volt gyereknek lenni, szerettem-e iskolába járni. Hogy minő lélekkel, milyen kedvvel vettem hátamra több mint bő fél évszázada naponta az iskolatáskát; az osztályok padjait koptatva észrevettem-e, és ha igen, hányadikos diákként, hogy a jó iskola a szellem, a tudás fellegvára, az egyéni akarat küzdőtere! Ahová akkor is bemenekülhet az ember, ha ott az utcai veszélyek helyett az esélyeket találja. Nos, aki úgy gondolja, tartson strébernek, de bevallom: én szerettem iskolába járni; noha annyira azért én sem voltam magolós és törtető, hogy diákfilozófiámban a kötelesség és a kötelességtudat egy és ugyanaz lett volna. Sőt! Szeptemberben én sem örültem az iskolának, pusztán lenyeltem, hogy ez az élet rendje. És ha már ott lapítottam naponta az iskolapadban, igyekeztem jól tanulni. Az anyanyelvemen tettem/tehettem, így évtizedek múltán első kézből igazolhatom: az így szerzett ismeretek, az anyanyelven oktató iskola adja át az embernek a tudás alapjait. Meg a belső nyugalmat a mindennapok küzdelmeihez. A mi generációnk ugyanis már azt is tudja, amit most, a vakáció után újra iskolapadba ülő gyerekek legföljebb csak sejtenek, de nem érzékelnek igazán. Jelesül azt, hogy két évtizeddel a rendszerváltás után nálunk még mindig mázsanehéz a demokrácia iskolatáskája és meglehetősen lapos a szülők többségének pénztárcája. Mert az új tanév mindenki számára egyformán elkezdődik ugyan, ám a kis keresetű, netán munkanélküli szülő igencsak törheti a fejét, hogyan fedezze az újabb, egyre nagyobb kiadásokat. Tanszerekre, ruhára, buszköltségre, diákétkezdére, kollégiumra, miegyébre. A pedagógus pedig mélázhat, hogy a társadalmi ranglétra miféle alsó fokára süllyedt – a feljebb kapaszkodás reménye helyett... Eltűnődhet azon is, hogy majd csak rutinból, kötelességszerűen tanít-e, avagy a lelkét is kiteszi a diákjaiért, fittyet hányva közben arra a fájó tudatra, hogy nemcsak az anyagi, hanem a társadalmi megbecsülés dolgában is valahol hátul kullog – ha egyáltalában érdemes manapság társadalmi megbecsülésről, értékrendről, vázolható jövőről beszélni. Mindennek dacára nekünk, szlovákiai magyaroknak az ilyen társadalmi légkörben és az országcímerekkel, országzászlókkal kötelezően fellobogózott tantermek ármánykodó árnyékában van egy pluszfeladatunk: megőrizni anyanyelven oktató iskoláinkat, óvodáinkat. Pontosabban: korábbi csatáinkhoz hasonlóan évről évre újra megőrizni. Tudom, és nyilván nagyon sokan tudjuk: nem lesz könnyű. Egyelőre azonban összpontosítsunk arra, hogy ismét itt a szeptember, és ahol a Csallóköztől a Bodrogközig elegendő számú magyar ajkú, az anyanyelvén tanuló gyermek van, ott magyar iskola is működik. Ezért a tanévnyitókhoz igazodó üzenetként pedagógusnak és diáknak inkább azt ajánlom figyelmébe, hogy a tudat olyan, akár az ejtőernyő: csak akkor működik, ha nyitott.