Szabad elvonulás

Úgy tűnik, a Smer és a koalíció érdeke, hogy botrány nélkül, politikai tőkéjük minél csekélyebb erodálásával szabaduljanak meg a volt kormányfőtől. A 12 éves alkotmánybírói mandátum pedig kényelmes szinekúra a politika első vonala után. És bár bírósági felelősségre vonástól nem nagyon kell tartania vezető politikusnak a régióban, nem úgy, mint például Izraelben, azért az esetleg megbokrosodó igazságszolgáltatástól óvó mentelmi jog is szépen csillog.

A világban sűrűn előforduló szabad elvonulás mögött általában pragmatikus megfontolások állnak, nem pusztán a „kéz kezet mos”, ahogy a dühös elitellenesek látják. 

Amikor egy korábbi erős ember menekülőutat kap, sokan fölháborodnak, pedig az igazságérzeten túl lehet, hogy mindenki jól jár. 

Oldódnak a régi struktúrák, új politikai tér nyílik, friss oligarchák virágozhatnak – vagy akár a közélet minősége is szintet léphet. És mindenképp csökken a polarizáció a társadalomban, ha egy bajkeverővel kevesebb, és az békésen távozott. Nem ilyen volt a rendszerváltás is errefelé? 

Sőt, sokszor nagyobb bajt okoz, ha nincs menekülőútja egy diktátornak. Nemcsak azért fogadnak be demokratikus országok ilyeneket, mert az ember nem hagyja cserben a szövetségeseit, ahogy Orbán Viktor kommendálta/kommentálta a külügyes, autóváltós ötvöscsöpis Gruevszki-menekítőakciót, hanem azért is, hogy segítsék a változásokat. Macedóniában, Afrikában, bárhol. Egy meglépett diktátor nem szítja az ellenállást, a múlttá vált rezsimtől el lehet határolódni, emléke jótékonyan elfedi az új rendszer esetleges kísérteties hasonlóságait a gyűlölt régivel. Kommunikációs ajándék az új politikusoknak. 

Elemzők szerint Putyin azért is válhat egyre veszélyesebbé, mert nincs exitje, nincs távozási útja a hatalomból.

Nem ok nélkül szeretik diktátorok dinasztikusan átadni hatalmukat: így a legkisebb az esély, hogy lelövik őket. A putyini Oroszországban, éppúgy, mint a maffiában, életveszélyes kilépni a hatalomból. 

Úgyhogy akár örülhetünk is, ha csöndesen lelép egy sokak szerint kártékony politikus. A felháborodás inkább amiatt van, hogy hová.

Ha Fico európai parlamenti képviselőnek menne (ami gyakori levezetés a hatalomból kikopó politikusoknak), könnyebben lenyelhető lenne a dolog. De pont az Alkotmánybíróságra? Nem lehetett volna kevésbé szimbolikus helyet találni neki? 

Mert hiába politikai felszabadulás, amikor békésen megválunk kártékony politikusainktól, ha közben erodáljuk azt a maradék bizalmat is a jogállam intézményeiben, amit a populista népvezérek még meghagytak nekik. 

Többet veszítünk így a hiteltelen Alkotmánybírósággal, mint nyerünk egy Fico nélküli közélettel.

A politikai lojalitás eddig is fontos szempont volt a fékek és ellensúlyokat képező intézmények kádercseréinél, de egy ilyen lépés több ennél. Nem csak az intézmény, hanem az egész rendszer sérül, az a bonyolult szövedék, melyet a demokratikus jogállam jelent, és amelynek alapja a bizalom. A bizalom abban, hogy az állam megvéd és igazságot szolgáltat, hogy a közigazgatás és a jogszolgáltatás politikamentes, és még sorolhatnám. Hogy ne mindig Orbánnal példálózzam: amikor Trump egy szénipari lobbistát nevez ki a környezetvédelmi hivatal élére, akkor nemcsak a saját politikájának kedvez, hanem egy intézmény autoritását is megsemmisíti. Mert persze ezek az emberek csak egy autoritást ismernek el: magukat. 

De hogy a pohár legyen azért félig tele: Mečiar ugyan békés nyugdíjas éveit éli, de Ion Iliescut, a románok korábbi nacionálkomcsi elnökét (miért hasonlítanak ezek mind annyira egymáshoz?) nemrég emberiesség elleni bűncselekmények vádjával eljárás alá vonták Romániában.

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró