Sűrűn osztott brit pofonok gyógyítják a Trianon-traumát

A támadás nem egyszeri, elszigetelt eset, a britek között letelepedett lengyelek rendszeresen panaszkodnak arról, hogy „félelemben kell élniük”. A nyilvánosságra került atrocitások sora sem ért véget: nemrég Leedsben egy húszfős tinédzserbanda támadt egy lengyelre. Az inzultusokat általában az váltja ki, hogy a megtámadott az utcán anyanyelvén beszél. 

Sok szakértő szerint a brexitről szóló népszavazást követően szaporodtak el ezek az esetek, amiknek hátterében alapvetően egy kelet-európaiakkal szembeni rasszizmus áll. Bevett fogalommá vált – ezt a megfogalmazást használta Nick Thorpe, a BBC tudósítója is Gombaszögön. Az ilyen agresszív esetek nyilván nem bélyegeznek meg egy egész nemzetet; nem írja le a brit társadalom egészének magatartását, de vészjósló hangulatjelentésekként felfoghatóak. A brexitnépszavazás folyamata és folyományai viszont már annál inkább össztársadalmi jelenségek. Az például, hogy az angol kormány felvetette, a cégek hozzák nyilvánosságra nem brit alkalmazottaik névsorát, vagy hogy a külügyminisztérium részéről felmerült, a London School of Economicstől nem tartanak igényt a brexit kapcsán olyan elemzésre, amelyeket nem brit állampolgárok írnak. 

Illetve a sor végére egy egészen friss hír: az EU-ból való kilépésre voksoló Nagy-Britannia még „távozás előtt”, pár napja megvétózta Montenegró uniós csatlakozási tárgyalásainak folytatását: nem engedték a csatlakozási tárgyalások két új fejezetének megnyitását. Röviden szólva, repkednek a brit pofonok, hol valóságosan, hol virtuálisan, hol diplomáciailag. Van e pofonoknak jótékony hatása is: szép lassan elmúlik ettől Trianon kapcsán az a dilemma, hogy „hol rontottuk el”. 

Úgy tűnik, nem rontottuk el sehol. Kis államként, vonal alatti tételként, a „nagyok” szemében nem válunk hű szövetségessé és ősellenséggé sem. A lengyelek ugyanúgy mérettetnek meg, mint a magyarok vagy a montenegróiak. Gondoljunk bele, a második világháborúban a lengyelek a győztes oldalon harcoltak és irdatlan emberveszteséget szenvedtek el; végül az 1945 utáni lengyel állam kisebb lett, mint az 1939 előtti, és lengyelek tömegét telepítették át szülőföldjéről, a korábbi Kelet-Lengyelországból. Anglia mai „posztbrexit” üzemmódjának persze kevés köze van a világháborúhoz, csak élesen emlékeztet arra, hogy az államok alapvetően nem emberek: nincs emlékezetük, érzelemmentesen önzők, önérdekkövetők, külső szempontokat csak akkor vesznek figyelembe, ha azok nagyon egyértelműek és kiszámíthatóak. Ez az önérdekkövető mentalitás torkollott végül két világháborúba, és ezt próbálta meg felszámolni az Európai Unió. 

Anglia fura átváltozását, barátságtalan performanszát pedig azért érdekes figyelni, mert ahogy lassan megszűnik európai klubtag lenni, úgy bújik ki belőle a rövidlátó, hétköznapi módon önző állam. És ennek fényében igen jól látszik, hogy az unió ugyan nem sikertörténet, de a maga nemében unikális próbálkozás, hogy az európai társadalmak közti érintkezést ne az ilyen önzőségek határozzák meg.