Sándor, Ágnes, Miklós, Ilona

Mintha minden egyes nap egy-egy olyan kis falu tűnne el az ország térképéről, ahol a gyermekéveimet töltöttem, összességében pedig eddig egy teljes városnyi, 23 ezer ember. Mint ahol felnőttem. Emlékezzünk meg róluk.

Mehetnénk házról házra a koronavírust jelképező, szellemvárossá vált, végeláthatatlan településen, és benyithatnánk minden tátongó, üres ház, lakás ajtaján, ahová sok közös emlék fűz. Itt élt Sándor bácsi, akit a „névtelen”, idős, krónikus betegen elhunytak között tartanak nyilván, pedig a magas vérnyomáson kívül semmilyen más nyavalyája nem volt. Ellenben gazdag életet élt. Tisztelték a környezetében, mintagazdaságot vezetett, öröm volt ránézni a szeretettel tartott jószágokra és a pedáns portára. Tőle tudom, hogyan kell metszeni a szőlőt, és mit is jelent az a guggolós bor.

A szomszédban élt Ágnes. Naponta ingázott a kórházba, ápolóként állt helyt a covidos betegek között. Fogta a kezüket, amikor már semmilyen segítség, remény nem maradt. A második hullám vitte el, mielőtt megérkezett volna az oltóanyag az országba. Két kiskorú fiút hagyott hátra, akik nagyon szerették. Meg a törlesztőrészleteket a lakáson, és az álmait, hogy egyszer majd egyenesbe érnek, nem kell azon aggódni, hogyan húzzák ki a hónap végéig. Amikor a kórházban volt dolgom, mindig kedvesen segített, szólt pár jó szót.

Az utca túloldalán élt Miklós. Pénztárosként dolgozott a hipermarketben. Amikor végzett, néha együtt mentünk ki horgászni. Ő mutatta meg, hogyan lehet úgy vezetni a műcsalit a vízben, hogy felkeltse a süllők érdeklődését. Jókat beszélgettünk. A természetben érezte igazán otthon magát, minden növényt, állatot ismert. Amikor kimegyek a ligetbe, nem felejtem el: igen, Miklós, te voltál az, aki salátának álcázva megkóstoltattad velem a kontyvirág levelét, és a kalcium-oxalát kristályok össze-vissza szúrták a nyelvemet. Jót nevettük.

Az utolsó házban élt a Tanárnő, Ilona. Hamar megtalálta velünk a közös hangot és nagyon tiszteltük. A hivatásszeretet töltötte ki az életét. Délelőtt történelemórák, délután szakkör, időnként szakmai kirándulás egy-egy emlékhelyre a környéken, tökéletes „idegenvezetéssel”. Ő erősítette a hazaszeretetünket, és ő mutatta meg, milyen büszkék lehetünk elődeinkre, a vidékre, ahol élünk. Amikor lélegeztetőgépre került, sejteni lehetett, hogy nem fogják élve levenni onnan, ahogyan nagyon sokakat, másokat sem.

Nem statisztikai adatok. Hús-vér emberek ők, a legkülönbözőbb, eladói, pedagógusi, polgármesteri, olimpiai bajnoki életpályával, akiket megmagyarázhatatlan okból, érthetetlen logikával csókolt meg a halál a járvány alatt, miközben mások könnyen lerázták magukról a fertőzést. Hús-vér emberek, akik betölthetetlen űrt hagytak maguk után. Lehetett volna, és lehet még hasonló a sorsunk. Élnek az emlékeinkben, az átvett szokásokban, mozdulatokban, az együtt épített kerítésben, a közös útban, az átbeszélt estékben, a közös drukkolásban.

Közben újra nyitni kezdtünk, próbálunk visszatalálni a régi életünkhöz. Egyre több oltóanyag érkezik, a mutatók is javulnak, és hajlamosak lehetünk győzelmet kiáltani, de soha nem szabad elfeledkezni arról, hogy milyen súlyos árat fizetünk érte. Az elvesztett életeket, Sándorokat, Ágneseket, Miklósokat, Ilonákat nem pótolhatja senki és semmi. Emlékezzünk rájuk, és ne feledkezzünk meg arról: ha esetleg újabb hullámot gerjesztenénk a túláradó önbizalmunkkal, azzal a halottaink kirívóan magas számát is még tovább növelnénk.