<p>Nehéz megsaccolni, hány szlovák állampolgár dolgozik tartósan külföldön. A Statisztikai Hivatal szerint 130 ezer, de csak azokat tartják számon, akik egy évnél rövidebb időre vállalnak munkát más uniós tagállamban.</p>
Privát statisztika
A Szlovákiai Vállalkozói Szövetség azt is megnézte, hányan jelentkeztek ki a hazai egészségbiztosítókból. Az ő adataik 300 ezer külföldön élő szlovák állampolgárról szólnak. Legtöbben természetesen a keleti végekről és Gömörből kénytelenek útra kelni egy jobb élet reményében, ezek a lepukkant régiók nagyjából húsz éve magukra vannak hagyva, illetve egyetlen kormány sem talált (már ha egyáltalán keresett) megoldást felemelkedésük elősegítésére. Pár éve még lelkendezve jelentették be a munkahivatalok, ha néhány tized százalékkal csökkent a munkanélküliség az adott régióban. Akkor is, ha jelentősebb új munkáltató nem költözött oda. Vagyis a kényszerkivándorlók javították a statisztikát.
Egy gömöri tanító ismerősöm mesélte tavaly, hogy a 23 fős osztályából kilenc gyerek édesapja dolgozik külföldön, évente kétszerháromszor láthatja őt a család. Ezek a gyerekek többnyire azt kérik a Jézuskától, hogy apu legyen otthon. A Rimaszombati járásban kevésbé jellemző, hogy egész családok települnének külföldre, a szülő inkább az ingázást választja. Az egyedülállók és a fiatal párok viszont nekivágnak az ismeretlennek. Részben muszájból, illetve azért, hogy ne legyenek kénytelenek 350–400 euróért robotolni valahol.
Egy munkaerő-közvetítő ügynökség tavaly a műszaki szakirányú középiskolások körében végzett felmérést Kassa és Eperjes megyében.
Kiderült, hogy a tinédzserek 81 százaléka eleve arra készül, hogy külföldön helyezkedik el.
A minap én is csináltam egy privát statisztikát, mivel átlagos nagyságú rokonsággal és ismeretségi körrel rendelkező polgárnak tartom magam. Huszonnégy tartósan külföldön dolgozót számoltam össze a szűkebb környezetemből. Hatan családtagok, nyolcan barátok, tízen távoli ismerősök. A huszonnégyből húszan több mint öt éve élnek Angliában, Írorszában, illetve Belgiumban. Tizenhárman felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, és diplomaosztás után hosszú hónapokon át próbáltak saját szakmájukban elhelyezkedni úgy, hogy hó végén ne kelljen nélkülözniük. Négyen azért szakították félbe, majd hagyták ott az egyetemet, mert a családnak nem telt a taníttatásukra, ezért nyáron kimentek „egy kis időre” pénzt keresni, aztán kinn ragadtak. És tudtommal csupán hárman tervezik, hogy ha úgy alakul, hazaköltöznek. A többiek már lemondtak erről, beilleszkedtek az idegen társadalomba, kultúrába, két házaspárnak már a gyerekei is kint születtek.
És ne szépítsük, gazdasági migránsokról van szó, nem pedig egy uniós tagállam szabad polgárairól, akik ott telepednek le, ahol kedvük tartja.
Mert a huszonnégyből csupán hárman kaptak a képzettségüknek megfelelő állást, a többiek alantasabb munkát végeznek. Nem azért, mert tetszik nekik, hanem mert jobban megfizetik, mint nálunk a tanárokat, nővéreket, orvosokat.
Egy gömöri tanító ismerősöm mesélte tavaly, hogy a 23 fős osztályából kilenc gyerek édesapja dolgozik külföldön, évente kétszerháromszor láthatja őt a család. Ezek a gyerekek többnyire azt kérik a Jézuskától, hogy apu legyen otthon. A Rimaszombati járásban kevésbé jellemző, hogy egész családok települnének külföldre, a szülő inkább az ingázást választja. Az egyedülállók és a fiatal párok viszont nekivágnak az ismeretlennek. Részben muszájból, illetve azért, hogy ne legyenek kénytelenek 350–400 euróért robotolni valahol.
Egy munkaerő-közvetítő ügynökség tavaly a műszaki szakirányú középiskolások körében végzett felmérést Kassa és Eperjes megyében.
Kiderült, hogy a tinédzserek 81 százaléka eleve arra készül, hogy külföldön helyezkedik el.
A minap én is csináltam egy privát statisztikát, mivel átlagos nagyságú rokonsággal és ismeretségi körrel rendelkező polgárnak tartom magam. Huszonnégy tartósan külföldön dolgozót számoltam össze a szűkebb környezetemből. Hatan családtagok, nyolcan barátok, tízen távoli ismerősök. A huszonnégyből húszan több mint öt éve élnek Angliában, Írorszában, illetve Belgiumban. Tizenhárman felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, és diplomaosztás után hosszú hónapokon át próbáltak saját szakmájukban elhelyezkedni úgy, hogy hó végén ne kelljen nélkülözniük. Négyen azért szakították félbe, majd hagyták ott az egyetemet, mert a családnak nem telt a taníttatásukra, ezért nyáron kimentek „egy kis időre” pénzt keresni, aztán kinn ragadtak. És tudtommal csupán hárman tervezik, hogy ha úgy alakul, hazaköltöznek. A többiek már lemondtak erről, beilleszkedtek az idegen társadalomba, kultúrába, két házaspárnak már a gyerekei is kint születtek.
És ne szépítsük, gazdasági migránsokról van szó, nem pedig egy uniós tagállam szabad polgárairól, akik ott telepednek le, ahol kedvük tartja.
Mert a huszonnégyből csupán hárman kaptak a képzettségüknek megfelelő állást, a többiek alantasabb munkát végeznek. Nem azért, mert tetszik nekik, hanem mert jobban megfizetik, mint nálunk a tanárokat, nővéreket, orvosokat.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.