Posztkommunista határok

Amikor az Európai Unió tagjává váltak a visegrádi országok, részben indokolatlan eufória uralkodott a négy ország társadalmában. Ezt tudatosan táplálták a politikusok is. K.-Európa 15 évvel korábban rázta le magáról a kommunista igát. 2004-ben erősen élt a népben az állam mindenhatósága, vagyis azt remélte, minden problémát megold helyette. S ha nem az állam, majd az unió. Hiszen ez az unió jobb klub, mint a szovjet volt. A nép és a politikusok mindezt úgy képzelték el, hogy semmit sem kell tenni, innentől fogva élvezzük az EU előnyeit, szelektíven válogathatunk a kínálatból, s ami nem tetszik, azt nem tesszük magunkévá. Ezt az érzést a politikusok még tovább erősítették azzal, hogy elhitették a néppel, a csatlakozási tárgyalások folyamán lezárt fejezetekkel gyakorlatilag mindent teljesítettünk, innentől fogva csak a torta, csak a hab. 

Szlovákia egy kicsit más helyzetben volt a Mečiar-korszak miatt, így nekünk sokkal nagyobbat kellett harcolnunk önmagáért a csatlakozásért, hogy aztán 2009-re a legjobb tanulóvá váljunk, és schengenestül, euróstul mindent teljesítve, a visegrádiak közül a mai napig egyedüliként, teljes jogú tagjává váljunk az uniónak. Nyugodtan leírhatjuk, hogy a Mečiar-korszaknak köszönhetően, hiszen ennek az országnak sokk kell ahhoz, hogy teljesíteni tudjon, s ha nincs Mečiar soft-diktatúrája, akkor Szlovákia sokkal egyszerűbb, de kockázatosabb utat járt volna be. A többi visegrádi most próbálgatja ugyanazt, amin Szlovákia ’98-ban túllépett. De naivak lennénk, ha nem vennénk észre, hogy a Fico-korszak is valamilyen szinten visszakacsintás a kilencvenes évekre, csak éppen még nem annyira láthatóan, mint a többi országban. De ami késik, nem feltétlenül múlik. Jövőre választunk. 
Idén a csipegetés és a bunkóság időszakát éltük. Míg Európa jobbik fele komótosan ugyan, de emberi mivoltát nem feladva próbálta megoldani az év legfontosabb problémáját, a menekültkérdést, mi, itt K.-Európában a dühöngő kis negatív törpe szerepében mondtunk sorozatosan nemet arra, amit Európa akart ebben a kérdésben, s ami még csak különösebben meg sem terhelt volna bennünket. Állami hirdetések jelennek meg a menekültek ellen, aláírásokat gyűjtünk szerencsétlen sorsú emberek ellen, folyamatosan unióellenes szövegeket nyomatunk felsőbb politikai szinteken. Mire jó ez? A német külügyminiszter már nyíltan beszél arról, hogy a különutasok nem lesznek a schengeni rendszer részei, vagyis az unió által kínált egyik legnagyobb pozitívumot veszíthetjük el. Mindezt azért, hogy önző, ostoba politikusok a saját céljaik eléréséért akár az ország lakosságának is ártsanak. A lakosság intenzív bólogatása mellett. Na és azért, mert mi csak csipegetni szeretnénk a brüsszeli tányérból. Lökjétek a pénzt, mi pedig magasról tojunk rátok. 

Azért nem tartozunk még mindig Európa jobbik feléhez, mert úgy viselkedünk, úgy gondolkodunk, mint egy posztkommunista ország. És ha nem tudunk gyorsan átlépni az árnyékunkon, a posványosban maradunk. És mindegy, ki lesz a miniszterelnök, mert ő mindig csak a társadalom pillanatnyi elmeállapotát tükrözi.