Pirlo, a jelenség

Amikor először láttuk Andrea Pirlót… Kábé a kétezres évek elején, az Interben, aztán a Milanban – pedig már 1995-ben, 16 évesen bemutatkozott a profik között (Brescia). Becenevei (l’architetto, il professore, Mozart) mindent elmondanak róla. Posztjával stílust teremtett, Pirlo megjelenése óta beszélünk ismét nagyobb hangsúllyal (ha nem először) a mélységi irányító szerepköréről. Amit valójában nem is az edzője, Carlo Ancelotti, hanem maga Pirlo talált ki, amikor látta, hogy Clarence Seedorf miatt esélye sem lenne az eredeti posztján, karmesterként bekerülni az AC Milanba.

Ez az adaptációs készség teszi Pirlót nagy futballistává. Nagyobb név nála Messi, Ronaldo, Neymar vagy éppen Ibrahimovic? Nyilvánvalóan nagyobb, mindegyikük ösztönös zseni. De hogy Andrea Pirlo a jelenlegi futballelit legintelligensebb, s egyik legkarakteresebb játékosa, az is nehezen vitatható. Hosszan lehetne sorolni azokat a meccseket, amelyeken ő volt a kulcsfigura. Mint a 2006-os vébé elődöntőjének utolsó pillanataiban, a házigazda németek ellen (előbb kiharcolt egy szögletet, majd gólpasszt adott Grossónak). Pszichológiai értelemben ő döntött a 2012-es Eb-negyeddöntőben is: az angolok ellen lőtt panenkás tizenegyesét az angolok is a legfontosabb Panenka-kópiának tekintik. De lehetne sorolni a Juventus bajnoki meccseit – amelyeken a napnál is világosabb, hogy Pirlo kezében futnak össze a szálak, ő a mostanában ismét remeklő zebrák kulcsfigurája.

Ráadásul, ahogy telik az idő, Pirlo, mint a jó bor, egyre jobb lesz, érik, nemesedik. 35 éves, az angolok elleni szombat éjjeli mérkőzésen mégis ő volt az olasz csapat lelke, a mezőny legjobbja. 108 passzából 103 pontos volt – ez védőtől sem rossz arány, nemhogy irányító középpályástól. Nem futotta szét a mezőnyt, gólpasszt sem adott (bár ahogy Marchisio gólja előtt átlépte a labdát, az annak bizonyult), a lenyomatát mégis mindig őrzi az a csapat, amelyikben éppen játszik. A klasszikus értelemben vett karmesteri szerep az övé, ha hagyják neki (márpedig az angolok hagyták…), övé a mérkőzés, ő határozza meg a játék tempóját.

És mindezt páratlan, a régi idők fociját idéző eleganciával teszi – ez a stílus a Pirlo-jelenség lényege. A testcselekkel kombinált labdafedezés, a finom kanyargás. A harmincméteres mélységi passzok olyan területekre, amelyeket a kamera még csak nem is képes megmutatni, s amelyekkel az olaszok hirtelen az ellenfél komplett középpályássora mögött találják magukat. Pirlo a szorongatott helyzetekben él igazán: a hajrában hol megtartotta a labdát, hol kicsippentette egy bolyból a társának, hol indította az elöl grasszáló Immobilét. A szabadrúgása pedig, az első mozdulattól az utolsó előtti mozdulatig tökéletes volt. Ahogy letette a labdát, ahogy nekifutott, ahogy meglőtte, ahogy kijött a lövésből a kifli – és ahogy a kapufán csattant.

Rossz belegondolni, hogy Pirlót már csak néhány évig láthatjuk futballozni, nem látszik olyan focista a placcon, aki át tudná venni a helyét, sem Olaszországban, sem máshol. Csak reménykedhetünk abban, hogy nem a borászkodást vagy a klubmenedzseri feladatokat választja majd, hanem edzősködni kezd.