Petőfi, lant és kard

A pozsonyi napilap szerint „nemes, fönkölt és impozáns pózában ott áll a nagy lírikus, márványba vésve, ezredévek örök kincsének szánva, amint leteszi a lantot, és kardot ragad a nemzet hivó szavára”.

Pezseg körülötte a város. A Hiradóból tudjuk, hogy a pozsonyi Jótékonysági Füzérke a Bellevue mulatóban ünnepséget rendez „kabaré-előadással, dijtekézéssel, szerencsevederrel és táncfüzérkével”. A ligetfalui Leberfinger étteremnél a dinamitgyári zenekar játszik. Cigányzene és tánc lesz a Vaskutacska vendéglőjében, ahová „a villamos automobilok éjjeli 11 óráig folyton közlekednek”. A Ligeti kávéházban és vendéglőben Vörös Misi „budapesti hirneves cigányzenekara” muzsikál. „Boston curzusra” jelentkezhetnek az érdeklődők Fischer Lajos Táncintézetében. Az Olympia „villany-színház” műsorán a többi közt a Birkózás a medvével és A német haditengerészet című összeállítás szerepel. Az Elektro-Bioskop mozi a Barrilot úr felviszi egészen a képviselőségig című komédiát adja „élőképekben”. Az Uránia – Pozsonyban „a legnagyobb, legelegánsabb és legkényelmesebb villamos szinház” – műsorra tűzi a szoborleleplezéskor készült felvételeit.

Ha oda az egészség, egy hirdetés szerint Schmidthauer-féle Igmándi keserűvizet kell fogyasztani, mert „valódi áldás gyomorbajosoknak, székszorulásban szenvedőknek”. A Salvator ásványvíz „emésztési és légzési szervek hurutjainál kitünő hatású”, de „vese- és hólyagbajoknál, köszvénynél, czukorbetegségnél, vörhenynél” is javallott. Kihagyhatatlan az őfelségéről elnevezett keserűvíz, amely „nemcsak mint könnyű hashajtószer nyilvánítja hatását, hanem lassankint olyannyira javítja a gyomorműködést, hogy teljesen pótolja a karlsbadi vizeket”. De vigyázat! „Kérjünk az üzletekben és gyógytárakban határozottan valódi Ferenc József-keserűvizet, nehogy valamely gyenge forrás vizét kapjuk!”

Ekkoriban sincs mindenre gyógyír! Ma is eltöprenghetünk Gébay Miklós Hiradóban megjelent sorain: „Ha… mégis van szegénység, mint ahogy tényleg van is, akkor éppen a szabadság körül van a hiba, ama szabadság körül, mely az élelmesebbnek és lelketlenebbnek megengedi, hogy a gyöngébb és együgyűbb polgártársát kizsarolja”. A Pozsonyi Kereskedelmi és Iparkamara jelentése szerint „munkásságunk szine-javát első sorban szívja el tőlünk a külföld”. A kolera is gondot okoz. A Hiradó szerint Ausztria részéről „nem kerülhettük el azt, hogy ránk mint barbárokra hivatkozzanak, akiknek a kulturátlansága a császárvárost kolerával fertőzte meg”, pedig kritika helyett „a belügyminisztérium egészségügyi osztályának erős kézzel kell vezetni azokat az intézkedéseket, amelyek elkerülhetetlenül szükségesek egy kultúrállamban arra, hogy magát a fertőzéstől megóvja”. Dunaszerdahelyen – írja a lap – „az utca büzlő pocsolyáit is mielőbb levezető csatorna utján kellene megszüntetni.”

Kivándorlás és kikapcsolódás, kultúra, kúra meg kór – akkor s azóta is mindenkor. Szobrokat megingató, szétzúzó, száműző, megtűrő és befogadó érák száztíz évét „látta” és „szenvedte el” a pozsonyi Petőfi. A szobor sorsa a szlovákiai magyarság sorsfordulói szerint alakult. Volt sétatéri, raktári és ligetfalui, lett medikuskerti. A legfontosabb: túlélte a viszontagságokat. Itt van nekünk és értünk, és 2021 őszén a „nagyság halhatatlanságával” talán még szigorúbban szemléli múlni nem akaró közösségi kisszerűségünket és bűzlő pocsolyáinkat. Meg azokat, akik – rozsdamarta kardjukat szorongatva – szobornak hiszik magukat, pedig már lelepleztük őket. Akiknek hiába súgja a múzsa, még mindig nem teszik le a lantot, remélve, hogy „felviszik egészen a képviselőségig”, miközben alig pár hívük akarja, hogy (újra) ők fogjanak „könnyelműen a húrok pengetésihez”. Csak nézünk, mint a moziban, hogy mi a kolera ez.