Pártcsinálók

De a gazdaember óvatos volt az ilyesmiben természetesen, nem hajította el a megdrótozott vizeskorsót vagy az agyoncinezett fazekat sem, hanem gondosan félretette, így aztán egy tréfás bocsánatkéréssel valóban orvosolható volt a baj, ha valami felmondta a szolgálatot. Legtöbbször inkább a nekünk, gyermekeknek szóló figyelmeztetésként hallottam ezt a bocsánatkéréses szólásmondást, amikor az alig kopott, de éppen megunt játékot szemétre vetettük. A kenyeret az utolsó morzsáig meg kellett enni, a használható szerszámot használni kellett, és ami elromlott, azt meg kellett javítani. Egyszerű, világos, működő törvénye volt ez egy olyan közösségnek, amely még elképzelni sem tudta a fogyasztói társadalmat. Elsüllyedt világ ez természetesen, de azon gondolkodom mostanában, hogy nem kérünk-e hamarosan bocsánatot azoktól a politikai-erkölcsi értékektől, amelyeket, mielőtt felocsúdnánk, szemétre dobatnak velünk, és ráadásul nincs is helyettük semmi vadonatúj, semmi más, ami kihúzhatna a pácból.

***

Huszonegy esztendeje vitázom-vitázunk Romániában egymással mi, magyarok, és újabban már nem is annyira egymással, hanem magyarországi politikusokkal elsősorban, hogy kell-e közös politikai szervezet nekünk, ér-e valamit az időnként kétségtelenül Prokrusztész-ágyhoz hasonlító egységpolitika, és érdemes-e egyáltalán a bukaresti parlamentben vagy kormányban toldozgatnunk-foldozgatnunk a szakadt jövőt, vagy pedig hajítsuk el ezt az egész retyerutyát, és tegyünk helyette valami újat, kényeset-fényeset, radikálisat, forradalmit, lélegzetállítót. Nem értek egyet, persze, azokkal, akik nyűtt szerszámnak látják az RMDSZ-t, én egy számos koloncot cipelő, de mégis mindig megújulni képes, kemény politikai gépezetnek látom ezt a szövetséget, sőt, azt gondolom, hogy a térség legstabilabb magyar szervezete volt 1989 után. Igaz, nem mindenkinek érdem ez, vannak, akik unják a változatlant, új arcokra, új pártjelvényekre, új tisztségekre vágynak. Csakhogy! Csakhogy vissza szoktam kérdezni ilyenkor: ha szétverjük a régit, mit is teszünk a helyébe? Óvatos székely parasztemberek és parasztasszonyok – na jó, legyenek lófők! – unokájaként szeretném látni ugyanis a következő lépést. Az RMDSZ megfontolt előrehaladását lassúnak tartó opponensek általában érzelmes, de semmitmondó válaszokat adnak az ilyen kérdésekre, bár ezekből is kitapintható valamiféle eszközrendszer. Kezdetben, különösen a kilencvenes években a gazdag örökséget „tál lencséért” eladó, mérsékelt bukaresti politizálás hatékony alternatívájaként elsősorban a nemzetközi fórumok és szervezetek, a „nyugat” beavatkozását, illetve az országon belüli radikális fellépést, polgári engedetlenséget, passzív vagy akár aktív rezisztenciát emlegették, az utóbbit nyilván félszájjal. Emellett természetesen mindig ott volt a heves illúzió, hogy Magyarország képes gátat vetni a szomszédos országok többségi nacionalizmusainak, és megfelelő európai háttérrel kikényszeríteni a helyzetünk rendezését. Én magam sem gondoltam soha, hogy nincsen szükség nemzetközi támogatásra és Magyarország mellénk állására, sőt, az erdélyi magyarok „erődemonstrációit”, tüntetéseket, tömeggyűléseket is eszköztárunk szerves részének tekintettem, viszont eltérően a velünk szembeforduló, valamikor az RMDSZ-ben politizáló, de ott véleményüket érvényesíteni nem tudó mostani pártcsinálóktól mindezt az eredményes parlamenti politizálás kiegészítőjeként szemléltem. Tudatában voltam annak, hogy a román parlamentben vagy kormányban ránk nemcsak szavazatainkért, hanem a jó nemzetközi megítélésért, a Magyarországgal való gazdasági-politikai együttműködésért, illetve a Romániában élő másfél millió magyar egységes erejéért, az ország érdekében végzett munkájáért van szükség. Ez a gondolat az itteni magyarok előrevivő vagy visszahúzó szerepéről egyébként már Kós Károly kiáltványában, a Kiáltó Szóban jelen van. Mi az RMDSZ-ben önálló romániai magyar politikában gondolkodtunk, tudtuk, hogy nekünk kell dönteni és cselekedni, mert más nem teszi meg helyettünk, de számítottunk ebben a magyarországi pártok, a mindenkori magyar kormány segítségére folyamatosan. Volt pártütés, volt pártalakítás ebben a két évtizedben többször is, de alapvető egységünket máig megtartottuk. Máig, de még meddig, kérdezhetném, és nem véletlenül éppen most, amikor ismét pártcsinálók járják Erdélyt, és úgy tűnik, minden eddiginél nagyobb magyarországi támogatással.

Lehetne ugyan, de fölösleges, netán félrevezető lenne ezt a pártcsinálási szándékot erkölcsi kérdésként kezelni, és morális kifogásokat támasztani vele szemben. A dolog ennél súlyosabb: megítélésem szerint egy tragikusan szűk látókörű politikáról van szó, amely nemhogy a Kárpát-medencéből, de még a hegyekkel nem árnyékolt magyar alföldről sem képes kitekinteni, és azok a magyarországi politikusok – még mindig remélem, hogy nem pártokról, csak politikusokról kell beszélnem –, akik ezt a pártcsinálást propagálják, sőt, úgy hírlik, a sebtében létrehozott demokráciaközpontokon keresztül közvetve pénzelik is, hiába járják be keresztül-kasul Erdélyt, mert a lényegből nem sokat vesznek észre. Ők csak annyit látnak, hogy a renitens, megbízhatatlan, önállóskodó RMDSZ helyett kellene egy engedelmes magyar párt, amely megszoríthatja, vagy „jó” esetben akár ki is ütheti a szövetséget a választásokon. Nem úgy, hogy ez az új párt jusson be helyette, hiszen ekkora naivságot azért nem kell feltételeznünk az alapítókról. Nekik már az is elégtétel lenne, ha a gyűlölt ellenfelet elüthetnék a parlamentbe jutástól. Hogy ezáltal a magyarokat is elütik a parlamenti képviselettől? Sebaj! Legalább nem kell Bukarestben tárgyalni, egyezkedni, kompromisszumot kötni, végre jöhetnek a tiszta, erős, hatékony eszközök, jöhet a részegítő szabadság, a nagy lépések politikája. És egy ilyen politika mellé már teljes mellszélességgel odaállhat Magyarország, a magyar kormány is. Így nézhet ki valahogy az erdélyi pártcsinálók eufóriája, és körülbelül eddig a pontig tart a koncepció is, mert a többi érzésem szerint sűrű homály, olyasmi, mint a novemberi köd az erdélyi utakon, elgázolt kutyák és macskák tetemével szegélyezve. Végül is jól ismerem pártcsinálóinkat, ott voltak az RMDSZ-ben, egyikük-másikuk művelt, kulturált ember, de szerintem kívül vagy belül ennyire képesek a politikában. Megpróbálni lebontani egy várat, és építeni helyette egy kulipintyót!

A magyarországi támogatókat viszont már nem vagyok hajlandó megértéssel nézni, hallgatni. Még akkor sem, ha a morális kifogásoktól eltekintünk, hiszen amint azt mondani szokás, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Két elv, két eszme, két koncepció ütközik ma már élesen egymással a határon túli magyarokkal kapcsolatos elképzelésekben, és ezt nem először ugyan, de most, egy általam drámainak ítélt pillanatban szeretném ismét nyomatékosan kimondani: az önálló erdélyi – felvidéki, vajdasági, kárpátaljai? –, de Magyarország által partnerként támogatott politika eszméje áll szemben egy távirányított, zsinóron mozgatott és saját országában emiatt korlátozott cselekvőképességű határon túli elit koncepciójával. A kettős állampolgárság lehetőségét meg kellett adni, ez fontos jóvátétel, és rendben van. De amikor a román parlamentben arról folyik a vita, hogy a nemrég törvénybe foglalt anyanyelvű oktatási jogokat miképpen lehetne visszavenni, és a többségi székely megyéket hogyan lehetne egy Szlovénia méretű óriásmegyébe olvasztani, közben pedig egyesek rá se hederítenek erre, hanem azon lelkendeznek, hogy szavazati joguk lesz a magyar országgyűlési választásokon, akkor ez bizony nincs rendben. Kivéve, ha... Ha ott, a budapesti Országházban, abban az épületben, ahol az én szívem is nagyobbat dobban, amikor belépek, szóval ha ott dőlnek el majd ezek a dolgok. De nem ott dőlnek el. Sajnos, rólunk, határon túli magyarokról ma, többek közt egy rossz 20. századi magyar politika következményeként is, más államok fővárosaiban döntenek. Ott, ahol keserves dolog magyarként politizálni, de időnként elégtétellel is jár: nyelvhasználati törvényt, anyanyelvű oktatást, alkotmánymódosítást, önkormányzatiságot, erdők, földek, ingatlanok restitúcióját csikartuk ki az elmúlt években. Hogy egy számot is mondjak példaként: több mint hatvan önálló magyar középiskolát indítottunk újra ebben a két évtizedben.

És végig tudtuk: mindez elrontható, visszafordítható, lebontható. Egyetlen garancia van rá, hogy nem lesz baj: csakis mi magunk, erdélyi magyarok. Akik tudjuk, hogy még Magyarország kolozsvári és csíkszeredai főkonzulátusa sem nyílhatott volna meg a mi következetes politikánk nélkül – aki nem hiszi, járjon utána! –, és azt is tudjuk, hogy soha semmi nem ér véget: íme, fogunkat csikorgatva látjuk, hogy megint nem hagyják békén a kolozsvári Mátyás-szobrot.

u u u

De mondom, most ennél is nagyobb lehet a baj, és ha ezt ki-ki felismeri, talán előbb-utóbb megjön a kijózanodás is. Hátha sikerül végre helyes válaszokat találni arra, ami Szlovákiában történt, és ami Romániában is akármikor megtörténhet. Hátha valamikor sikerül feloldani azt az ordító paradoxont, hogy a jelenlegi jobbközép kormányt Romániában az RMDSZ tartja öszsze, nélkülünk nem lenne többsége, de a magyarországi jobbközép egy része mindent megtesz azért, hogy az RMDSZ-t a nyeregből kiüsse, miközben ugyanez a jobbközép büszke arra, hogy néppárti alapon baráti viszonyt ápolhat a román kormánykoalícióval és magával az államfővel, akik az RMDSZ jóvoltából kormányoznak immár másfél éve.

Ugye hogy még mondatnak is képtelenség, amit itt leírtam? Pedig ez maga a képtelen igazság. Nem kellene-e vajon elgondolkozni ezen? Nem kellene-e végiggondolni azt, hogy mi lesz, ha egy legyengített, körbeharapdált RMDSZ nem képes majd kivédeni egy olyan javaslatot, mint ami ezekben a napokban lázban tartja Romániát. Ha a tervezett közigazgatási reformot végrehajtják, megszűnik a 74 százalékos magyar többségű Kovászna megye (223 750 lakos) és a 85 százalékos magyar többségű Hargita megye (326 347 lakos), ahol magyar az önkormányzati vezetés, illetve Maros megye (38 százalék, összesen 583 210 lakos), amelyet szintén mi vezetünk (egyfordulósan, relatív többséggel közvetlenül választanak Romániában megyei elnököt), és beolvadnak abba a tervezett Közép-régióba (Brassó, Szeben és Fehér megyével együtt), melyben attól kezdve 28–29 százalékos aránya lesz a magyarságnak (összesen 2 638 809 lakos, 34 100 négyzetkilométer). Mindezt, ismétlem, akkor kell elképzelni, amikor Erdélyben négy megyének (Hargita, Kovászna, Maros, Szatmár) magyar, RMDSZ-es önkormányzati elnöke van.

Egy ilyen egyébként sem funkcionális, megvalósítása esetén valószínűleg az egész országban komoly közigazgatási zavarokat okozó tervet, sajnos, meg lehet ma pillanatok alatt szavazni Romániában. Nem kell hozzá más, csak törvénymódosítás a parlamentben. Megakadályozni pedig nem fogja Brüsszel, miért is tenné, hiszen az etnikai szempontok nem érdeklik, más normákat pedig nem sért egy ilyen átszervezés, és nem fogja elakasztani más sem.

***

Tudom, vannak, akik kétkedve csóválják a fejüket, hát kíváncsian várom tőlük: ki fogja ezt a szándékot eredményesen vétózni? A NATO? Magyarország? Az ENSZ? A szlovákiai közigazgatási átszervezést ki akadályozta meg néhány éve? Senki. Nálunk is ez történne, ha ebben a pillanatban nem lenne ott az RMDSZ, ahol van. A maga önálló politikájával, önálló kompromisszumaival, önálló egyezkedéseivel és – igen! – önálló víziójával a romániai magyarság nemzeti integrációjáról egy erős, cselekvő bukaresti politikai jelenlét segítségével is.

Ezt nem értik a pártcsinálók. De legalább a támogatóik értenék! Mert az a kisebb gond, hogy az esetleg félrehajított RMDSZ-től kér-e jó székely szokás szerint valaki később bocsánatot. Az igazi kérdés: ki kér majd bocsánatot magyarországi szavazati joggal felvértezett és romániai képviseletüktől végképp megfosztott gyermekeinktől?

Markó Béla; a szerző költő, író, tanár, újságíró és politikus. 1993 januárjától 2011 februárjáig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke