Nyomdokaimban

Sokba. Különben sem vagyok képes 12 órán át a felhőket bámulni, nagy valószínűséggel még a Kárpát-medence fölött bekapcsolnám a netbookot. Egyébként se gondoltam komolyan, csak belefutottam egy cikkbe, ami arról szólt, hogy ha Japánban valaki összeesik az utcán, tök idegenek gondjaikba veszik: megetetik, megitatják, hazaviszik, adoptálják és ráíratják a vagyonukat. Vonzó ajánlatnak tűnt, instant megoldást kínált minden bajomra. Egyszerűbb volt a bécsi reptér oldalára kattintani, mint lemenni a boltba kifliért. Azóta persze szánom-bánom. Valamennyi kapcsolattartásra fenntartott eszközömön dúl a japán gerillamarketing: egyek sushit, tanuljak japánul, vegyek Toyotát. Kéretlen postai küldeményeimben egy büdös szó sem esik szamaritánus cselekedetről, pátyolgatásról, mesés örökségről. Egyre csak piszkálnak, hogy mit egyek, vegyek, mit dobjak el és vegyek helyette újat. Harakiribe hajszolnak a szorgalmukkal. Így jár az, aki félrelép a cybertérben. Digitális lábnyomom kíméletlenül kísért. Ha a Kis-Kárpátokban túrázom, bakancsom nyomát elmossa az eső, ha pedig utána végigtipegem a konyhát, sáros lépteimet felmossa egy mop. Nincs utólagos vegzálás, hogy igyak inkább bazini kékfrankost, sem pedig életfogytig tartó szemrehányás – legközelebb én fogom a felmosó nyelét, és kvittek vagyunk. És nemcsak a múltam peslet örökké a nyomomban, a jövőmet is magam előtt taposom. Pár hónapja egy lábgomba elleni készítmény használati utasítását fordítottam, amihez ki kellett gugliznom egy összetevőt.  Talán mondanom sem kell, hogy azóta a termék reklámjával ébredek és kelek. Memento lábgomba. Mégis otthon felejtettem uszodába menet a papucsot.  Nem részletezem. Ma megvettem a szert. A fordítással elégedett vagyok, semmi elütés. De ez a beteljesült előkép megijesztett. Szinte már látom a sötét jövőt, ahogy a Toyotámban, Tokióban két pofára eszem a sushit. Vajon hány munkaóra ez még nekem?