Nem úgy volt

Közszereplőink is gyakran részt vesznek a mítoszteremtésben, de a médiának és az oktatási rendszerünknek egészen biztos oroszlánrésze van abban, hogy mítoszaink tovább élnek. Az egyes politikai kurzusok, irányvonalak képviselői pedig a saját ideológiai rendszerükbe beilleszthető hiedelmeket támogatják.

Kinek fontos, hogyan történtek a dolgok valójában? A történészek egy csoportja igyekszik rámutatni, hogy a rögzült tévhitek pontatlanok, és szép dolog lehet hinni bennük, mégsem kerülnek az igazolható kategóriába. Személyes meggyőződés és hit ellen nehéz küzdeni, különösen akkor, ha valakinek a világlátásába, vagy egy nagyobb elbeszélésbe illik a mítosz. Az ilyen típusú megerősítés, visszaigazolás valóban rendíthetetlen tud lenni. Nem csoda, ha a nemzeti hagyományba illeszkedő „alapozó” mítoszokat leleplező történész könnyen célkeresztbe kerül.

A történészeknek megvannak a fórumaik, ahol a történelmi igazság nevében felléphetnek. Csakhogy konferenciaelőadások, tanulmánykötetek, vagy monográfiák a legritkább esetben jutnak el a nagyközönséghez. Sikeres vállalkozásnak mondható Hahner Péter történész 2010-ben indult könyvsorozata. A 100 történelmi tévhit – avagy, amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul tudod… címmel indult sorozat rövid, olvasmányos írásaival sikerült olyan formát találnia, mellyel nagyobb olvasóközönséghez is utat talált.

Az ismeretterjesztés hasonló formájára vállalkozott a kéthavonta megjelenő Denník N magazin legfrissebb számában három derék újságíró: Peter Morvay, Tomáš Gális és Roman Pataj. A Szlovák mítoszok összeállítás harminc, könnyen befogadható írást tartalmaz. A szlovákság eredetétől Csehszlovákia 1993-as szétválásáig nyúló válogatás a művelt olvasónak is tartogat meglepetéseket. Cirill és Metód, Svätopluk, Jánošík, Štefánik – megannyi fehér folt a közös emlékezetben. Bár a szerzők, forrásokra hivatkozva elmesélik, hogy

Jozef Tiso nem mentett zsidókat és nem Václav Havel tette tönkre a szlovákiai fegyveripart, mégis motoszkál bennem a kérdés, vajon tényleg mindenki szeretné tudni, hogy volt valójában.

A hétvégén megnéztem korunk egyik legnagyobb meséjének legújabb részét, a Star Wars: Az utolsó Jediket. Nem moziban, hanem ilyen névbitorló nachos szószos élményszolgáltató központban. Az új főhős, Kylo Ren, a Birodalom főgonosza fénykardjával esik neki az űropera mítoszainak, fénykardjával akarja átírni a legendák életét. Mondanom sem kell: eredménytelenül.