Nem mindegy, hogy ki a magyar?

Néhányan túl forrón eszik a népszámlálási eredményeket. Sok mindenki sok mindent elmondott már az állítólag eltűnt 62 ezer szlovákiai magyarról. Közben talán azt sem tudjuk, kik azok a magyarok.

A népszámlálás eredményeivel az a baj, hogy közzétesznek néhány számot, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar. 62 ezerrel csökkent a szlovákiai magyarság létszáma az utóbbi tíz évben. Tragédia! – harsogja a közvélemény. Senki nem teszi hozzá, hogy a fenti mondat ebben a formában nem igaz. A hibás népszámlálás eredményei szerint 62 ezerrel csökkent a Szlovákiában állandó lakhellyel rendelkező magyarok száma. Ez lehetne a korrekt konzekvencia. De még ez is további magyarázatra szorul, vagyis tudatosan ferdítjük az igazságot, ha elkezdünk dobálózni ezzel a 62 ezerrel. Mindenképpen hozzá kell tenni néhány dolgot. Először is, hogy a népszámlálás egy bukta volt, mert közel sem sikerült mindenkit megszámolni. (Ha az 458 ezer, magát magyarnak vallóhoz hozzáadnánk a feltételezhetően magyar nemzetiségű „ismeretleneket”, 480 ezer lenne a magyarság száma, állítja Gyurgyík László demográfus.) Másodszor, az állítólagosan eltűnt 62 ezer emberből nem mindenki tűnt el a Föld színéről. Sokan áttették állandó lakhelyüket Magyarországra. Oda házasodtak, ott találtak munkát, vagy csak elvégeztek egy magyar nyelvű egyetemet, és tudatosítva, hogy az ott kapott tudással többre mennek az anyaországban, elköltöztek. Szlovákia összlakossága is csökkent, magasabb a halandóság, mint a születések száma. Egy ilyen összkép mellett maga lett volna a csoda, ha nem csökken több tízezerrel a szlovákiai magyarok száma az elmúlt években. Csak ezt elfelejtik megemlíteni az úgynevezett érdekképviseletünk tagjai. Talán azért, mert saját szerepüket kívánják felnagyítani, elhitetve, hogy ők a megmentőink. Amikor magyarokról és szlovákokról beszélünk, az is eszünkbe juthatna, hogy a 19. század végén Budapesten 80 ezer szlovák élt, az Alföldről és a Pilisről nem is beszélve. Ezek leszármazottai ma az úgynevezett magyar nemzet részei. De ez valahogy senkinek nem akar eszébe jutni. Pedig ha minden népet elismerünk egyenlőnek, miért baj, ha egy angol szülő gyerekei egy idő után svédnek vallják magukat? Vagy ha egy orosz család leszármazottai egyszer csak azt mondják magukról: mi ukránok vagyunk. És ha egy magyar felmenőkkel rendelkező egyén elkezdi úgy érezni, hogy ő inkább szlovák, mint magyar? Mi a különbség? Ha elismerem egy más kultúráról, hogy az enyémmel egyenrangú, miért félek azonosulni vele? Miért legyek büszke arra, hogy nem olasz, hanem mexikói vagyok? Csak mert annak születtem? Ez az önteltség és a szűklátókörűség veszélyes keveréke, amit nacionalizmusnak neveznek. Ilyen alapon a szép kék szemére ugyanolyan büszke lehetne bárki, mégsem az.

És hogy miért mindegy, ki a magyar? József Attila már elmondta nyolcvan éve. A „mai magyarokról” írt: „török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e multnak már adósa szelíd jövővel”. Attól tehát, hogy magyarnak gondoljuk magunkat, nem leszünk jobb emberek. Viszont ha megpróbálunk jobb emberként viselkedni, talán jó reklámot csinálunk a magyarságnak.