Negyedszázad gyorsmérlege

Szerencsésebbek az év elején alakult pártok, év végére a hírfogyasztók valószínűleg már 25-ös túladagolásban fognak szenvedni, s az ilyen visszatekintések egyre kevésbé lesznek alkalmasak arra, hogy elérjék az ingerküszöbüket. A KDH a rendszerváltás utáni eufória szülötte. A jelenlegi parlamenti pártok közül a legrégebbi, ez önmagában is jelent valamit. Az 1989 utáni, megváltozott helyzetben részben a korábbi, „földalatti” katolikus mozgalomban kialakult struktúráknak köszönhetően tudott viszonylag gyorsan megjelenni a politikai színtéren. Pozícióit kezdetben az a tény erősítette, hogy a keresztény értékrend politikai letéteményeseként pozicionálta magát, ami erős hívószó volt négy évtized elnyomás és egyházüldözés után, komoly legitimációt biztosítva a pártnak. A KDH a nevébe nem vette fel a „párt” szót, látszólag széles tömegbázison nyugvó mozgalomként szeretett volna tovább létezni, ám a „profi” párttá válás megkövetelte a megfelelő intézményi és strukturális feltételeket, így a megnevezésnek csak névtani jelentősége maradt. Mindenesetre a vele egyívásúak közül már csak a Szlovák Nemzeti Párt maradt talpon, igaz (egyelőre) parlamenten kívül.  A politikai élet még aktív vagy már süllyesztőbe került matadorai közül is többen a KDH „köpönyegéből bújtak ki”. Ott van például Ivan Šimko, aki az SDKÚ, majd a Szabad Fórum, majd a Misia 21 pártokat megjárva tért vissza 2010-ben eredeti pártjába. A többi példa kevésbé extrém. A Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió két és fél sikeres kormány része lett. Jelenleg gyengélkedik. KDH-szakadár az Új Többséget (NOVA) vezető Daniel Lipšic, és Radoslav Procházka, a Sieť elnöke is. Mindkét párt egyelőre a parlamenten kívül várja sorsának alakulását. Azok, akiknek a KDH nem volt elég keményvonalas, a Szlovákia Konzervatív Demokratái nevű pártba tömörültek, mely tavaly szenderült politikai jobblétre. A KDH egyelőre, köszöni szépen, jól van. A politikai rendszer stabil eleme.  Azért taglaltuk viszonylag hosszan a KDH történetét, hogy rámutassunk, a pártnak múltja kétségkívül van. Hogy jövője is van-e, az már érzékenyebb kérdés. A párt Daniel Lipšic és Radoslav Procházka távozásával érzékelhető veszteséget szenvedett. Hogy a közvélemény-kutatásokban nem túl sportosan teljesítő Lipšic Új Többségének mi lesz a sorsa, az bő egy éven belül kiderült, Procházka projektje pedig alkalmas a fiatal, nagyvárosi szavazó megszólítására. A KDH legutóbbi két elnöke, Pavol Hrušovský és Ján Figeľ, ha nem is a szürke ötven, de legalább két árnyalatát produkálta, és ha mást nem, azt bizonyították, szélesebb mobilizációra nem alkalmasak. A gazdag és több szempontból akár sikeresnek is nevezhető múltból tehát korántsem biztos, hogy fényes jövő fakad. A KDH-t az elkövetkező négy–nyolc évben a szlovák, vidéki, templomjáró szavazók minden bizonnyal be fogják juttatni a parlamentbe, ami a túléléshez elegendő lehet, a fejlődéshez azonban a köldöknézésen túlmutató, vonzó, a szavazókat megszólító program kellene. Ez még várat magára.