Navalnij, a mártír

Az elmúlt három nap történései alapján szinte biztos, hogy semmit sem fogunk megtudni Alekszej Navalnij halálának körülményeiről. A Putyinrezsim ezzel is jelezni kívánja, hogy bármit megtehet.

Ez a jelzés azért aggasztó, mert mindenki érzi, hogy itt egy hidegvérű, demonstratív jellegű gyilkosság történt. A megfélemlített orosz nép pedig ért a jelzésekből. Talán Garri Kaszparov, a Putyint élesen bíráló volt sakkbajnok fogalmazott legtalálóbban a Wall Street Journalban: itt a diktatúra gyilkolt, és ez pont olyan gyalázatos, mintha az orosz elnök személyesen húzta volna meg a ravaszt.

Navalnij élete utolsó 560 napjából közel 300 napot a legkeményebb szibériai börtönben töltött. Ugyanakkor időnként lehetővé tették számára a kommunikációt. Szerintem nem azért, hogy tartsa a lelket követőiben, hanem azért, hogy követői tudomást szerezzenek egyre romló egészségi állapotáról, és lássák, mi lesz a vége a „hősködésnek”. A rezsimnek tehát érdekében állt Navalnij életben tartása – elrettentő célzattal –, de csupán addig, ameddig jónak látták. Valamiért most jött el az idő, hogy séta közben összeessen, és már ne lehessen megmenteni. (Ez főleg akkor nehéz, ha a mentő órákkal később érkezik a helyszínre). Éppen elegendő információ szivárgott ki ahhoz, hogy aggódjunk, egyben tudatosítsuk, hogy a Putyin-rezsim nem ismer kegyelmet. Ahogy a Kreml közvetlen közelében 2015-ben agyonlőtt Borisz Nyemcov ellenzéki vezető esetében vagy a 2006-ban meggyilkolt Anna Politkovszkaja újságíró esetében sem ismert. És azt se felejtsük el, hogy az oroszországi börtönökben több száz ellenzéki aktivista raboskodik, és hogy manapság már az is elég a hazaárulás vádjához, ha valaki nyilvánosan elítéli a háborút.

A közösségi oldalakon legtöbben azt a kérdést teszik fel, hogy vajon miért ment haza Navalnij három évvel ezelőtt a biztonságos(abb) Németországból, miért sétált önként Putyin karmai közé. Lehet azon vitatkozni, jó döntés volt-e ez, vagy sem (utólag nyilván nem volt az, hiszen az életével fizetett érte), de a logikát meg lehet érteni mögötte. Navalnij rövid távon valószínűleg nem látott lehetőséget a rendszerváltozásra, közép- és hosszabb távon viszont mindenképpen bízott benne. A változásokhoz pedig olyan politikusokra volt szükség, akik a megfelelő pillanatban hitelesen tudták volna képviselni az orosz társadalom egy jelentős részét. Külföldről nehéz lett volna ilyen politikussá válni – elég megnézni, mekkora esélye van erre mondjuk Mihail Hodorkovszkijnak, Leonyid Volkovnak vagy bárki másnak, aki évek óta külföldön él, és onnét próbál hatással lenni az orosz politikára. A hatalom azonnal ráaggatja a hazaáruló bélyegét, és ez a bélyeg rá is ég. Navalnij vélhetően ezt akarta elkerülni. Másrészt valószínűleg abban is bízott, hogy a megmérgezésének leleplezése után nem mernek majd hozzányúlni.

Szóval szerintem nem akart ő mártír lenni – a róla szóló Oscar-díjas dokumentumfi lm rendezője szerint sem –, és ha számolt is azzal, hogy börtönbe kerül, azt hitte, túléli. Lehet, hogy a Nyugat segítségében bízott. Megölésével Putyin a Nyugatnak is üzent. Azt üzente, hogy a Nyugat védelme nem jelent semmit, mert ha a politikai értelemben világhírű Navalnijt meg merik ölni, akkor senkitől sem félnek.