Nagy Fül

Ľubomír Galko volt védelmi miniszter, az SaS egyik arca nem egy szent ember. Ahogy az SaS sem egy szent párt, de még mennyire nem az, és az is biztos, hogy az emberek nem fogják elfelejteni, ahogy pártelnökük, Richard Sulík a maffialistán szereplő Kočnerrel kvaterkázott. Vagy azt, ahogy az SaS megbuktatta saját kormányát, egy évtizedre hatalomra segítve ezzel Robert Ficót, akinek egy szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie. Galko politikai imázsán foltot ejtett a 2011-es lehallgatási botrány, annak ellenére, hogy a rendőrségi vizsgálat azzal zárult, hogy nem volt köze a lehallgatások elrendeléséhez. A katonai elhárítás (VOS) nem az ő utasítására hallgatta le például a Pravda újságíróit – nem árt nyomatékosítani, hogy ezt az ügyet Galko egyik örök nemezise, Robert Kaliňák belügyminiszter rendőrsége vizsgálta ki.

Persze azt azért sejthetjük: az, hogy annak idején dobták Galko személyét az ügy kapcsán, inkább azt jelenti, hogy nem sikerült hitelt érdemlően bizonyítani, hogy valóban volt köze a furcsa lehallgatásokhoz. Ugyanis a most kiszivárgott vádirat, amely a VOS öt, az ügyben felelősségre vont elhárítótisztjével kapcsolatos, arról beszél, hogy Galko beosztottjai hamis indokokkal kértek engedélyt a lehallgatásokra a bíróságtól, és valójában politikusokkal és az SaS-szel kapcsolatos véleményükre voltak kíváncsiak. Ez pedig valóban kétségeket vet fel azzal kapcsolatban, milyen szerepe volt az ügyben az exminiszternek.

Csakhogy a 2011-es üggyel kapcsolatban érdemes feleleveníteni néhány körülményt és részletet, melyek árnyalják a képet. Elsősorban azt, hogy Galko 2010-ben egy olyan minisztériumba ült be, melyen piócaként csüngtek különböző gazdasági érdekcsoportok és javában dübörgött a korrupciós masinéria, tízmilliókat pörgetve. S amikor a miniszter ezzel babrálni kezdett, a piócák minden lehetséges fronton fúrni kezdték, és kapcsolataikon keresztül érzékeny és bizalmas információkat kezdtek szivárogtatni a Smer-közeli sajtónak. Ezeknek a furcsa elemeknek pedig végül sikerült olyan komoly csapdát állítani Galkónak, melybe a miniszter nagy igyekezetében belesétált, és törvényszerűen megbukott.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy épp a lehallgatási botrány során derült fény arra, hogy Robert Kaliňák a standard újságíró–politikus viszony határait hétmérföldes csizmával átlépve irányít kézi vezérléssel egyes újságírókat, sőt, ha kell, „bébinek“ is nevezi őket, ami olyan keserédesen gyomorforgató. Legalább annyira, mint amikor Robert Fico kiállt az újságírók elé, és arról beszélt, hogy az ő pártja sosem hallgatott le újságírókat. Valóban nem, erre nem volt szükség. A Smer mondta meg, mit gondoljanak.

Harmadrészt: a rendőrség nem tudta bizonyítani, hogy Galkónak köze volt a lehallgatásokhoz. Az öt VOS-tiszt, akit felelősségre vontak az ügyben, azt mondta, nem Galko utasította őket – pedig mi sem lett volna egyszerűbb egy hatalmát vesztett miniszterre kenni az egészet. Emellett tény, hogy a bíróság engedélyezte a lehallgatásokat, márpedig egy lehallgatási kérvény nem egy post-it cédulán érkezik, tartozik mellé egy átnézendő nyomozati anyag is, amit kiértékelve adja ki az engedélyt az illetékes bíró. A koalíciós pártelnökök pedig mindennek tudatában – bár törvényes és jogos bizonyíték nincs a kezükben ahhoz, hogy az egészet Galkóra kenjék – nem átallják a demokrácia aláásóinak nevezni a teljes SaS-t.

A legviccesebb ebben Bugár Béla Híd-elnök szerepe, akinek pártja egyébként kormányon volt a lehallgatási ügy idején. Bugár azt mondta, ami ebben a botrányban történt, „olyat még Mečiar sem csinált.“

Valóban nem, elnök úr. Mečiar emberei „csak” az államfő fiát rabolták el politikai okokból, majd felrobbantottak egy koronatanút. Tényleg nem egy súlycsoport.