Most már beszélhetnénk a gyerekekről

Véget ért – legalábbis látszólag – egy több éve tartó küzdelem, amely a közoktatási törvény elfogadásával, a minimális osztálylétszámok megszabásával kezdődött. A Híd tavaly elérte, hogy a kvótákat csak idén szeptembertől kezdjék alkalmazni, most pedig sikerült végleg is módosítani a törvényt.

Eddig ezt egy szomorú kezdetű, de sikeresen végződő történetként is értékelhetnénk, ha nem a kisebbségi oktatás egyik mellékszáláról folyt volna a vita. A probléma ugyanis az, hogy bizonyos oktatási intézmények fennmaradásáért harcolt a Híd és vele, mellette, néha ellenében, az összes magyar érdekképviseleti szervezet, az MKP-tól a pedagógusszövetségen át a szülői szövetségig. Volt felvonulás a parlament előtt, performance, koporsóban a kisiskolákkal, mentőcsomagkérés a Fidesztől stb. A Híd sajtóhíre szerint a törvényjavaslattal 23 alsó tagozatos és 70 teljes szervezettségű, tehát kilencosztályos iskolát mentettek meg. Ez értelmes küzdelemnek is minősülhetne, ha tudnánk, hogy mennyi és milyen intézményre van szükségünk.

De nem tudjuk. Nemcsak azt, hogy mennyi iskolára lenne szükségünk, hanem azt sem, hogy milyenre. Vagy ha igen, ezt senki sem meri elmondani.

Kezdjük az elsővel. Nem tartozom azok közé, akik szerint mindegy, mennyi gyerek jár az iskolába, azt fenn kell tartani, akkor is, ha már kevesebb a gyerek, mint a személyzet. Nem csak gazdasági okok miatt, nem csak azért, mert négy-öt gyereknek egy alsó tagozat fenntartása luxus. Azért is, mert ezt általában a gyerek sínyli meg. Le kellene számolni azzal a nézettel, hogy az iskolába nem kell más, csak egy osztály, egy tábla és egy tanító, esetleg tankönyvek, de azok akár el is hagyhatók. Ezek elengedhetetlen feltételek, a jó tanító pedig különösen fontos, de ez nem elég. És tudjuk, hogy négy-öt gyerekre ennél többet nem lehet fordítani. Valóban nem volt szerencsés, hogy a most módosított törvény egységesen, a fűnyíróelv alapján szüntetett volna meg minden iskolát, amelybe a törvényes limitnél kevesebb gyerek jár. Biztosan vannak helyi specifikumok, amelyek kivételt követelnek. Biztosan nem volt alapos társadalmi egyeztetés, nem mondhatták el az érintett szervezetek, személyek a véleményüket.

A jelenlegi törvénymódosítás abból a szempontból mindenképpen jó, hogy nyugalmat teremt. Senki sem akar senkit „megmenteni”, nem lesznek tiltakozások a bezárt iskolák miatt, lesz idő nyugodt gondolkodásra. Jó lenne azonban, ha ezt az időt az érintettek valóban arra használnák ki, hogy elgondolkodnak azon, hol is lenne érdemes megtartani a kisiskolát, és hol, hogyan kellene megszüntetni a feleslegeseket. Az ugyanis biztos, hogy a tanulók számának csökkenésével kevesebb iskolára lesz szükség. És itt jutunk el a második kérdésig: milyen iskolát akarunk? Ezzel már a második téves feltételezésnél járunk, mely szerint sok magyar gyereket azért íratnak szlovák iskolába, mert a szülők szeretnék, ha megtanulna szlovákul. Biztosan van ilyen is, sőt vannak olyanok is, akik azért viszik „szlovákba” a gyereket, mert közelebb van. De sokan vannak azok is, akik azért, mert a szlovák iskola színvonala egyszerűen jobb, jobb módszerrel tanít, többet nyújt a magyarnál. Ezért viszik át például magyarországi középiskolába is a gyereket, mert az – még – szintén színvonalasabb vagy legalábbis ezt hiszik róla. Tehát alaposan fel kellene mérni, hogy valóban hány iskolára van szükség, és ezek színvonalát hogyan lehet javítani. Ha ez megtörténik, akkor nem volt hiába a kvóták eltörlése, ha nem, akkor hamarosan újra ugyanott fogunk tartani, mint három évvel ezelőtt, és menteni fogjuk az iskolát. A gyerekekről pedig megint csak annyi szó esik, hogy kevés van belőlük. Pedig nem a gyerek van az iskoláért, hanem az iskola a gyerekért.