Modern politikusok születése

Ausztriában egy tartományi választáson a Szabadságpárt (FPÖ) a második helyen végzett, rengeteget javítva korábbi eredményén, a kormányzó koalíciót adó Néppárt (ÖVP) nyomába szegődve szorosan, lehagyva a szocialistákat. Eközben Csehországban pedig Petr Pavel tábornokot választották meg kényelmes többséggel, ami persze nem jelenti, hogy a népesség egy jó része ne szavazott volna Babišra még a második fordulóban is.

Más a természete a közvetlen elnökválasztásnak és egy parlamenti választásnak: előbbinél mégiscsak egy jól-rosszul megismert személyről szavazunk, míg utóbbinál menthetetlenül az ideológia, esetleg a program is számít. Čaputová hiába futott be elnöknek, pártja nem ért el hasonló sikert. Ausztriában korábban újraválasztották a zöld államfőt, Alexander Van der Bellent, de ez nem jelenti, hogy a pártok versenyében a zöldek tartományonként is jól állnának.

Érdemes a német közvélemény-kutatási adatokat is figyelni, ahol az óriási (gáz)pénzosztás ellenére nem a szocialisták vezetnek, hanem a kereszténydemokrata pártok (CDU/CSU), viszont a zöldek felzárkóztak 18%-ra a szocialista vezető koalíciós partner mögé. Holott talán ők vannak a legnehezebb ideológiai helyzetben, mert még a háború előtt az atom és szén kivezetésével kampányoltak, míg most a német áramtermelés időnként egyharmadát feketeszén fedezi, és a zöldek is hozzájárultak – egyébként jogosan és racionálisan – legalább két atomerőmű időleges nyitvatartásához.

Mégis, mivel a két legismertebb zöld politikus, a gazdasági miniszter Habeck és a külügyminiszter Baerbrock sokat és többnyire jól, de legalábbis láthatóan kommunikálnak, húzzák magukkal a pártot is.

A régi időkben a pártok karakteres emberei organikusan termelődtek ki, akár évtizedek alatt, a pártstruktúrából, megjárva az élet (és a közigazgatás) iskoláját. Ehhez képest most tele vagyunk a fordítottjával: egy új ember érkezik a blokkra, és átveszi a befolyást a párt felett. Ilyen volt Trump esete a republikánusokkal, de hasonló Macron és a francia politika története, vagy éppen pár brit miniszterelnök is egész érdekesen vált vezetővé az elmúlt időszakban.

Holott van annak szépsége, ha a karakteres vezetők a mögöttük álló intézménnyel, az érdekaggregátor szerepet játszó párttal érdemi, organikus viszonyban állnak. Ez lenne a demokratikus politikacsinálás lényege, hogy a helyi pártszervezetek, önkormányzati képviselők is becsatornázhatják a valóságot a nemzeti döntéshozatalba, és onnan emelkednek ki a nemzeti politikusok. Most ennél dinamikusabb világot élünk, de nem reménytelen, hogy lesz a jövőben is ellenpélda a sikeres helyi politikusok felemelkedésére.